2006-ban idegkutatók megvizsgálták a londoni taxisofőrök agyát, és összehasonlították őket a laikus londoniak agyával. És lám, komoly eltéréseket találtak. A taxisofőrök agyának összetett információk, térbeli emlékek tárolásáért felelős részében (hippokampusz) jelentősen nagyobb volt a szürkeanyag térfogata. Ez a kísérlet is bizonyítja azt, amit a tudósok neuroplaszticitásnak neveznek: az emberi agy nem statikus és változatlan, hanem képlékeny és rugalmasan alkalmazkodik a környezetéhez.
Amíg kisgyermekek vagyunk, az agyunk rendkívül rugalmasan alkalmazkodik a környezetéhez. Könnyen alakulnak ki új idegi hálózatok, amelyek azt szolgálják, hogy szinkronban legyünk a minket gondozó felnőttekkel. Akiknek az elfogadása számunkra az életet jelenti. Ami ebben az időszakban történik, vagy nem történik meg velünk – akár rossz, akár jó – annak meghatározó jelentősége van az egész későbbi életünkre.
Aztán amint felcseperedünk, az ablak bezárul: idegrendszerünk rugalmassága, tanulóképessége csökken. Kevésbé vagyunk képesek új kapcsolódásokat, új kommunikációs sztrádákat létrehozni az idegsejtjeink metropoliszában. Felnőttkorunkra a már bevésődött és bejáratott idegpályák pedig gyakran nagyon makacsul ellenállnak a változásnak. Különösen, ha eredetük, még ha ez gyakran nem is tudatosodik bennünk, visszanyúlik egészen a korai éveinkig. Amikor valamilyen alapvető szükségletünket háttérbe kellett szorítanunk azért, hogy elfogadva legyünk.
A lelki és viselkedési zavarok esetében jellemző, hogy egyfajta végtelen visszacsatolási hurkok alakulnak ki. Önbeteljesítő és öngerjesztő gondolatok és érzések. Zsákutcák, amelyekbe mindig belefutunk, újra és újra. „Silány, selejtes ember vagyok, nekem semmi sem sikerül.” „Nem kellek már senkinek, jobb lenne, ha nem élnék.” „Már csak akkor érzem, hogy élek, ha drogozok, semmi más nem számít.”
Súlyos esetben ezek a hibás visszacsatolások eluralkodnak rajtunk, és éppúgy elburjánzanak, mint a rákos sejtek a szervezetben. Kiszorítják az egészséges önértékelésünkhöz és önreflexiónkhoz hozzájáruló gondolatokat és érzéseket. Felértékelnek bizonyos önpusztító tevékenységeket és leértékelnek építő emberi kapcsolatokat. És végül már minden, amit észlelünk, amit tapasztalunk, igazolni látszik a saját elszigeteltségünket és szeparációnkat.
A hagyományos gyógyszeres és pszichoterápiás kezelésekkel sok embernél lehet szép eredményeket elérni. Viszont nem mindenkinél. Nagy az igény az alternatív gyógymódok iránt. És itt jönnek képbe a pszichedelikus szerek, mint amilyen a pszilocibin (a varázsgomba hatóanyaga) vagy az LSD. Ezek teljesen más módon hatnak, mint a hagyományos antidepresszánsok, nem kell őket rendszeresen szedni. De pluszt jelentenek a hagyományos beszélgetős terápiához képest is, amelyet kiegészítenek.
A kutatások szerint akár egy-két pszichedelikus terápiás ülés is képes rendkívül mélyreható változásokat elérni. Mégpedig azáltal, hogy újranyitja azt az ablakot, ami kisgyermekkorunkban bezárult: serkenti a neuroplaszticitást. A pontos mechanizmust még mindig nem teljesen értjük, de ezek az élmények képesek feloldani a fentebb leírt „begyepesedett”, makacs visszacsatolási hurkokat.
Olyan ez, mintha kapnánk egy második lehetőséget, hogy újra egy kisgyermek szemével nézzünk körül a világban, egy kisgyermek agyával fogadjuk be az élményeket: és az eddig szürke, kilátástalannak tűnő világ újra tele legyen felfedezésre váró csodákkal.
Új perspektívákat nyitnak az elme számára, lehetővé teszik új idegi kapcsolódások, pályák létrehozását, amelyek felülírják a régieket. De nem önmagában a szer hatása a terápiás, fontos a kontextus is. Ha valaki buliban vagy otthon begombázik, az nem terápia. Rendkívül fontos, hogy az ember mit kezd a megnyíló új ablakkal. Amennyiben a felépülés a cél, akkor fontos az irányított pszichoterápiás környezet, az élmények integrálása. És persze, mint minden terápia, ez sem univerzális csodaszer. Van, akinél működik, van, akinél pedig más működik.
Mindenesetre én rendkívül izgalmasnak tartom a pszichedelikumok kutatását és gyógyászati alkalmazását – hiszen olyan sokat megtudhatunk rajtuk keresztül az elme működéséről. Ezért is járunk olyan konferenciákra, rendezvényekre filmezni, ahol erről a témáról van szó. Idén például Hollandiában és Skóciában interjúvoltunk meg kutatókat, érintetteket és aktivistákat a legújabb fejleményekről.
És ezért fogjuk bemutatni ezt a két doksifilmet szeptember 15-én este 6-tól a Magnet Közösségi Házban a Drogriporter Szabadegyetem következő rendezvényén. Ahol a filmek után két kitűnő hazai szakemberrel beszélgetünk a közönségben felmerülő kérdésekről. A nagy érdeklődés miatt a regisztrációt már lezártuk, a terem ugyanis véges befogadású (oda lehet persze még jönni, de aki nem regisztrált, annak nem garantált az ülőhely). Mindenesetre a Drogriporter támogatóinak (https://drogriporter.hu/tamogass/) automatikusan elküldjük a videóközvetítés élő linkjét is, amit akár később is megnézhetnek majd.
