Tegnap este a Klubrádióban megkérdeztek arról, hogy mit gondolok az új „heroin elleni vakcináról”, amit éppen most kí­sérleteznek ki az USA-ban. Egy olyan oltásról van szó, ami aktiválja az immunrendszert, és megakadályozza, hogy a vérből a heroin (és az annál ötvenszer potensebb fentanil) az agyba jusson, ergo meggátolja a túladagolást is. Vajon megoldást jelenthet ez a vakcina a heroin és fentanil elleni harcban? Először is, a probléma valós. Az Egyesült Államokban a túladagolásos halálesetek száma olyan hihetetlenül magasra kúszott az elmúlt években, ami sokkolja a társadalmat. Gondoljunk bele: az egész vietnámi háborúban 58 ezer ember halt meg összesen, most pedig egyetlen évben meghal 100 ezer ember drogtúladagolásban! Ebből mintegy 70 ezren a fentanil nevű szupererős opoiod túladagolásába. Egy ilyen vakcina akár segí­thet azoknak, akik már felépülésben vannak, és önként adatják be maguknak, a visszaesést megelőzendő. A helyettesí­tő gyógyszerek, például a metadon hatását a vakcina nem gátolja meg. Ugyanakkor számos etikai kérdést is felvet a használata. Vajon nem fogják-e például rákényszerí­teni az embereket a használatára? Egy hasonló elven működő kokain-vakcina kí­sérletben előfordult, hogy a sóvárgás hatására a függők extrém mennyiségű drog használatával próbálták ellensúlyozni annak hatásait. Amióta ezzel a témával foglalkozom, újra és újra felbukkan valamiféle „csodafegyver” í­gérete, amitől az emberek azt remélik, hogy ezzel majd meg lehet nyerni a drogellenes háborút. Ezek a remények rendre illúziónak bizonyultak. Mert ez a „járvány” – nem olyan, mint egy influenza-járvány. Egy ví­russal szemben lehet immunissá tenni az embereket, de a függőség olyan értelemben nem betegség, mint egy ví­rusfertőzés. A függőség egy bio-pszicho-szociális zavar: nem csupán fiziológiai oka van, és nem lehet pusztán a test szintjén megelőzni vagy kezelni. Nem tudod az embereket immunissá tenni egy vakcinával a sóvárgás ellen, ami a szenvedésből ered. Mert a függőség mindig sikertelen válasz a szenvedés csillapí­tására. És ez a szenvedés, aminek a gyökerei többnyire mélyen visszanyúlnak a gyermekkorunkba, megtalálja magának az utat, módot arra, hogy rövid távon enyhülést í­gérő, de hosszú távon kényszeres és önpusztí­tó tevékenységekbe hajszoljon minket. A történelemből tudjuk, hogy amikor a drogfüggők nem fértek hozzá egy bizonyos szerhez, hát akkor kerestek helyette mást. Amikor 2001-ben hiány volt heroinból, a heroinfüggők jelentős része átnyergelt a kokain injektálására. Amikor 2010-ben Magyarországon megdrágult a heroin és speed, a fogyasztók egy jelentős része átnyergelt a dizájner drogok használatára. Az illegális drogpiac rendkí­vül rugalmas: mert nem a kí­nálat, hanem a kereslet az, ami fenntartja és hizlalja. A nagy helyzet az, hogy a csodavárás és a pofonegyszerű megoldások keresése helyett szembe kellene nézni azzal az ezernyi kí­nzó problémával, ami a függőségek elharapózása mögött áll. Nem véletlen, hogy a függőség éppen azok körében terjed a leggyorsabban, akik a legjobban szenvednek. Szenvednek azért, mert szegénységük, származásuk vagy valami más okból a társadalom margójára szorultak. Mert gyermekkorukból olyan sebeket cipelnek a lelkükben, amelyek megbéní­tják őket. Vagy mert egyszerűen nem találnak értelmes célt és jelentést egy látszólag teljesen kaotikus és könyörtelen világban. Tudjuk, mit kellene tenni, és mégsem tesszük. Támogató közösségeket és szakszerű ellátást biztosí­tani azoknak, akik le akarnak állni. Életben tartani ártalomcsökkentő programokkal, akik nem képesek vagy akarnak leállni. Otthont, egzisztenciát teremteni azoknak, akik céltalanul és kilátástalanul tengetik az életüket egyik napról a másikra. Ezernyi kutatás bizonyí­tja, hogy ez működik. Nem kellene csodára várni.