Duffy úr némi távolságban élt a saját testétől (Mr Duffy lived a short distance from his body) – írja James Joyce a Dublini emberek című kötetének egyik novellájában.
Joyce történetében Duffy úr egy karót nyelt bürokrata, akinek nincsenek valódi tartalmas emberi kapcsolatai, és az egész életét úgy éli le, ahogy azt elvárják. Elidegenedve a saját érzéseitől, „némi távolságban” a testi észleléseitől.
Hihetetlenül találó megfogalmazás: bizonyára sokan magukra ismernek benne. Leélhetünk egy egész életet a testünkben úgy, hogy úgy igazából nem is vagyunk benne jelen. És csak akkor döbbenünk rá igazán, hogy van lábunk, gyomrunk vagy fülünk, amikor éppen valami baj van vele.
Járunk – de nem vagyunk jelen a járásban.
Eszünk – de nem vagyunk jelen az evésben.
Lélegzünk – de nem vagyunk jelen a lélegzésben.
Persze ez nem véletlen: a hétköznapi tudatállapotunk ezeket a folyamatokat leszorítja a tudatküszöb alá. Mechanisztikus szokások automatizmusaival helyettesítve a tudatosságot, hogy kevesebb energiát vegyenek igénybe az elménk részéről – és így segítse a túlélésünket.
A gond csak az, hogy közben teljesen elveszíthetjük kapcsolatot saját magunkkal.
Sokan használják a mindfulness kifejezést. De kevesen tudják, hogy az eredeti páli (a Buddha által használt nyelv) kifejezésnek – szati – a tudatos jelenléten kívül van egy másik jelentésárnyalata is. Az emlékezésé. Jobban mondva a „nem-felejtésé”. Mert ez nem múltbeli eseményekre való emlékezést jelent ebben az esetben. Hanem azt, hogy például a testünk észlelésein, a lelkünk rezdüléseinek tudatosításán keresztül nem felejtjük el, hogy itt és most – emberként, testben létezünk.
Azt hiszed, hogy azon a problémán, amivel te küzdesz, semmit sem segítene? Akkor valószínűleg tévedsz.
Ugyanis a hétköznapi tudatállapotban az ember elméje folyamatosan vándorol, a múltba, a jövőbe, távoli helyekre, más szerepekbe. Folyamatosan elfelejt jelen lenni. Hiszen a túlélésre, fajfenntartásra összpontosít. A túlélés érdekében kötjük a legrosszabb, legtorzabb kompromisszumokat, válunk függővé a legönpusztítóbb viselkedésektől és hajszoljuk bele magunkat a legsötétebb mentális zsákutcákba. Ahogy arra Dr. Bessel van der Kolk gyakran rámutat: a trauma egyik leglényegesebb tulajdonsága, hogy elidegeníti az embert a testétől.
A túlélés nem elég az örömteli élethez, és nem bontja ki a megtestesült emberi létezésben rejlő lehetőségek teljességét. Meg kell tanítanunk az elménket otthon lenni ebben a létezésben.
Sokan mondjátok, hogy adnak valamit a Drogriporter írásai, és hogy előfordul, hogy pont a legjobbkor érkeztek. Ha így van, akkor ha teheted, kérlek támogasd Te is a munkám: https://drogriporter.hu/tamogass/
kép: Volkankurt
