Duffy úr némi távolságban élt a saját testétől (Mr Duffy lived a short distance from his body) – í­rja James Joyce a Dublini emberek cí­mű kötetének egyik novellájában. Joyce történetében Duffy úr egy karót nyelt bürokrata, akinek nincsenek valódi tartalmas emberi kapcsolatai, és az egész életét úgy éli le, ahogy azt elvárják. Elidegenedve a saját érzéseitől, „némi távolságban” a testi észleléseitől. Hihetetlenül találó megfogalmazás: bizonyára sokan magukra ismernek benne. Leélhetünk egy egész életet a testünkben úgy, hogy úgy igazából nem is vagyunk benne jelen. És csak akkor döbbenünk rá igazán, hogy van lábunk, gyomrunk vagy fülünk, amikor éppen valami baj van vele. Járunk – de nem vagyunk jelen a járásban. Eszünk – de nem vagyunk jelen az evésben. Lélegzünk – de nem vagyunk jelen a lélegzésben. Persze ez nem véletlen: a hétköznapi tudatállapotunk ezeket a folyamatokat leszorí­tja a tudatküszöb alá. Mechanisztikus szokások automatizmusaival helyettesí­tve a tudatosságot, hogy kevesebb energiát vegyenek igénybe az elménk részéről – és í­gy segí­tse a túlélésünket. A gond csak az, hogy közben teljesen elveszí­thetjük kapcsolatot saját magunkkal. Sokan használják a mindfulness kifejezést. De kevesen tudják, hogy az eredeti páli (a Buddha által használt nyelv) kifejezésnek – szati – a tudatos jelenléten kí­vül van egy másik jelentésárnyalata is. Az emlékezésé. Jobban mondva a „nem-felejtésé”. Mert ez nem múltbeli eseményekre való emlékezést jelent ebben az esetben. Hanem azt, hogy például a testünk észlelésein, a lelkünk rezdüléseinek tudatosí­tásán keresztül nem felejtjük el, hogy itt és most – emberként, testben létezünk. Azt hiszed, hogy azon a problémán, amivel te küzdesz, semmit sem segí­tene? Akkor valószí­nűleg tévedsz. Ugyanis a hétköznapi tudatállapotban az ember elméje folyamatosan vándorol, a múltba, a jövőbe, távoli helyekre, más szerepekbe. Folyamatosan elfelejt jelen lenni. Hiszen a túlélésre, fajfenntartásra összpontosí­t. A túlélés érdekében kötjük a legrosszabb, legtorzabb kompromisszumokat, válunk függővé a legönpusztí­tóbb viselkedésektől és hajszoljuk bele magunkat a legsötétebb mentális zsákutcákba. Ahogy arra Dr. Bessel van der Kolk gyakran rámutat: a trauma egyik leglényegesebb tulajdonsága, hogy elidegení­ti az embert a testétől. A túlélés nem elég az örömteli élethez, és nem bontja ki a megtestesült emberi létezésben rejlő lehetőségek teljességét. Meg kell taní­tanunk az elménket otthon lenni ebben a létezésben. Sokan mondjátok, hogy adnak valamit a Drogriporter í­rásai, és hogy előfordul, hogy pont a legjobbkor érkeztek. Ha í­gy van, akkor ha teheted, kérlek támogasd Te is a munkám: https://drogriporter.hu/tamogass/ kép: Volkankurt