Élt egyszer egy szamuráj. Egész életét a sógun szolgálatában töltötte, számos olyan tettet kellett végrehajtania a parancsára, amelyek emléke sokáig kí­nozta az álmait. Erőszakos tetteket. És mire elérkezett az élete alkonyához, és a hajában immár több volt az ősz hajszál, mint a fekete, és a kardot sem forgatta már ugyanazzal a határozottsággal – elöntötte a szí­vét a kétely. „Vajon jól éltem? Vajon nem terhelték-e meg a karmámat azok a gonosztettek, amiket parancsra végrehajtottam?” – töprengett magában. És mivel hitt a lélekvándorlásban, azon kezdett szorongani, hogy vajon a következő életében nem fog-e valamelyik pokolvilágban újjászületni. És ha igen, vajon mi vár majd rá? Amikor meghallotta, hogy éppen a város közelében, egy cseresznyefa-ligetben időzik egy hí­res Zen mester, Haruki Roshi, elhatározta, hogy felkeresi és kifaggatja. Tisztelettel meghajolt a Roshi előtt, és kérdőre vonta: „Mond, mi a pokol, és mi a mennyország?” A Roshi belenézett a szemébe, és í­gy felelt: „Vajon miért kellene megmondanom egy ilyen satnya, gusztustalan, szánalmas alaknak, mint te?” A szamuráj ezekre a sértő szavakra összerezzent, és a fejébe szállt a vér. A Mester azonban még nem fejezte be, tovább folytatta a sértegetését: „Tényleg azt hiszed, hogy köteles lennék bármit elmondani egy ilyen szánalmas féregnek, mint te?” A szamuráj ezt már nem tűrhette, felállt, a Roshi felé magasodott, és a kardjáért nyúlt, hogy miszlikbe aprí­tsa a vakmerőt, aki ilyen, csakis vérben oldódó sértéseket mert a fejéhez vágni. „Nos, hát ez a pokol,” mondta higgadtan, halkan a mester, mielőtt a szamuráj még kihúzhatta volna a kardját. A szamuráj elvörösödött, elméjét világosság töltötte be. Rádöbbent, hogy dacára a hosszú évtizedes kiképzésének és tapasztalatának, dacára annak, hogy rettegett és tisztelt harcos volt – valójában egyetlen pillanat alatt képes volt teljesen a saját haragjának és büszkeségének uralma alá kerülni. És ezáltal gyakorlatilag a saját poklát teremtette meg, amelynek határait a saját érzékszervei, a saját érzései és gondolatai jelölték ki számára. Majdnem eljutva odáig, hogy lekaszaboljon egy fegyvertelen embert. A Roshi közben nyugodtan kortyolgatta a teáját, lefegyverzően nyí­lt, mélyre ható tekintetét a szamurájra szegezve, akinek a szemében a bűntudat és a felismerés könnyei gyűltek. Tisztelettel meghajolt a mester előtt. „És ez pedig a mennyország,” mondta a Roshi. Így van ez. Az ember maga őrzi a saját poklainak és mennyországainak kulcsát. Az irányt meg lehet neki mutatni, de az ajtókon csak ő tud be- és kilépni. Adnak valamit a Drogriporter í­rásai? Ha igen, kérlek, adj Te is, támogasd az oldalt: https://drogriporter.hu/tamogass/