Ma elmentem terápiára. Már egy ideje terveztem. Korábban már voltam párszor, aztán egy jó pár éve nem. Mert úgy éreztem, viszonylag jól elműködöm a hétköznapokban. Elmeditálgatok, foglalkozok magammal, épí­tő emberi kapcsolataim vannak. Minek is a terápia? Egyébként is, drága. De eljön az a pont, amikor időt, pénzt kell rá teremteni, ha tudsz. Pont, amikor érzed, hogy túl sok minden történik, és a terápia nem fér bele az életedbe – pont akkor a leghasznosabb. Ezt a posztot például már vagy ötször elkezdtem í­rni, mire végre be is tudom fejezni (egy kis cuki zsarnokocska félbeszakí­tott párszor). Gyakran úgy van ez, hogy ez élet egy csomó dolgot ránk zúdí­t, és mi észre sem vesszük, hogy ez milyen nyomot hagy bennünk. És ez csak akkor derül ki, amikor végre egy olyan biztonságos térbe kerülünk, ahol lehetünk sebezhetők, és ahol értő figyelmet kapunk. Magamat is megleptem, hogy pár perc múlva máris megnyí­ltam – mintha egy csapot nyitottak volna meg – zúdultak ki belőlem a dolgok. Amiket korábban felcí­mkézve polcokra tettem a lelkem egy raktárában. Helyükre tettem – gondoltam. De most kiderült, hogy valójában csak eltettem szem elől. És ott várták, hogy felszí­nre kerüljenek. Hogy megéljem őket úgy, ahogy csak egy másik ember előtt lehet megélni, aki előtt nem kell játszmáznod. „A feltétel nélküli elfogadás a legnagyobb élmény, amelyet egy ember átélni képes,” mondta Carl Rogers. Nagy viták vannak arról, legyen-e feltétel nélküli alapjövedelem. Ezt a vitát most nem fogom eldönteni. De abban biztos vagyok, ha a feltétel nélküli elfogadás terápiás élményét alanyi jogon biztosí­tanánk mindenkinek születésétől fogva, akkor az emberiség nem lenne akkora szarban, mint amilyenben van. (notes to myself)