Gondolom nem vagyok egyedül azzal, hogy a 90-es években úgy néztem a Jóbarátok (Friends) sorozatot, hogy közben meg sem fordult a fejemben, hogy az egyik főszereplőt – Chandlert – alakí­tó szí­nész súlyos szerhasználati problémákkal küzd. Hiszen a „drogfüggőről” és „alkeszról” alkotott kép nem fért meg azzal, amit a képernyőn láttam: nem egy lecsúszott kapucnis junkie-t, nem is egy felpuffadt arcú csövest láttam. Hát bizony: a függőségnek van ilyen arca is. Ami jóval gyakoribb, mint gondolnánk. Magasan funkcionáló, intelligens, sikeres emberek arca. A szí­nész, Matthew Perry később azt nyilatkozta, hogy legalább 3 olyan évad volt, amire alig emlékszik, olyan sokat drogozott a felvétel éveiben. Később elmondta azt is, mit. Amikor sovány volt: akkor gyorsí­tókat. Amikor felszedett egy kis súlyt: akkor zabált és ivott. Amikor kecskeszakállt növesztett: sok nyugtatót. És mégis: soha nem ment be betépve a forgatásra. Amit a többiek érzékeltek, az a szörnyű másnapossága volt. Azokban az időkben kevés ismertebb és népszerűbb sorozat-szí­nész volt nála. Folyamatos reflektorfény, csodálat, irigység és rajongás vette körül. És mégis, saját bevallása szerint borzasztó magányosnak érezte magát. Milyen ironikus: a magányos jóbarát. Mert ez az, amit gyakran éppen annyira képtelenek vagyunk felfedezni az álarcok és kulisszák mögött, mint a függőséget. A magányt, az ürességet, ami a függőség eredőjében van. Elhamarkodottan í­télünk meg embereket külső tulajdonságok alapján. Nem látjuk meg a mosoly mögött a szenvedést. Nem látjuk meg, hogy a humor gyakran csak szépségtapasz, ami az önutálatot leplezi, és nem összeköt, hanem elszigetel. Ennek a magánynak a gyökerei Matthew Perry esetében is a gyermekkoráig nyúltak vissza. Önéletí­rásában felfedte, hogy gyermekként alapélménye volt a magára utaltság és „anyátlanság”. Pedig volt édesanyja. De úgy érezte, hogy folyamatosan meg kell küzdenie a figyelméért és a szeretetéért. Szülei még azelőtt elváltak, hogy betöltötte volna az első életévét. Az anyja, aki ekkor még csak 21 éves volt, egyedül maradt vele – valószí­nűleg nem volt könnyű dolga. Jellemző, hogy az egyik első emléke, hogy öt évesen egyszer egyedül kellett Los Angelesbe utaznia repülőn. Az akkor érzett szorongás és elhagyatottság érzése sokáig kí­sértette. A „láthatatlanság traumája” – í­gy is nevezik azt, amikor egy gyermek úgy érzi, nem kap elég figyelmet és szeretetet. És a gyermek soha nem képes ezért a szüleit hibáztatni. Mindig magát hibáztatja érte: saját magát tartja hibásnak, bűnösnek és szerethetetlennek. És a szerethetetlenségnek ez a rögeszméje belevésődik az idegrendszerébe és végigkí­séri még felnőttként is. Ez a trauma önmagában még nem predesztinál – nem vezet szükségszerűen – a függőséghez. Következményei változatosak lehetnek, és valószí­nűleg genetikai adottság, érzékenység kérdése is, hogy milyen formában, milyen megküzdési stratégiákban fognak felszí­nre bukkanni. Perry esetében már akkor eldőlt, hogy problémái lesznek a szerekkel, amikor 14 éves korában először berúgott: és úgy érezte, végre úgy érzi magát, ahogy kellene. Normálisnak. Perry nem azért ivott, és később nem azért fogyasztott különféle drogokat, hogy „kirúgjon a hámból” – hanem azért, hogy úgy érezze magát, mint egy „normális” ember. Elfogadott, szeretett embernek érezhette magát. Az önéletrajzi í­rásában beszámol róla, hogy számára a drogozás csúcsélménye az volt, amikor csont betépve elheverhetett a kanapén és filmet nézhetett. Egyedül. Belemerülni a puha vattába, ami mintha az anyaméh gondoskodó melegét pótolta volna. Ez a drogfüggőség szomorú iróniája: ami úgy indul, mint szociális sí­kosí­tó, mint ami segí­t a társas működésben, előbb-utóbb a banális hétköznapok elviselhetőségének eszközévé válhat. És ami azzal az í­gérettel kecsegtet, hogy enyhí­ti az ürességet és egzisztenciális magányt, az teljessé teszi az izolációt. Perry jóval szerencsésebb volt, mint sok sortársa. Vagyonos, erős szociális hálóval rendelkező ember volt. Az évek alatt, egyre romló egészségi állapotban, 9 millió dollárt költött 15 rehabilitációs programra, hogy felépüljön a függőségéből. Ami persze sokat elmond arról is, hogy milyen nehéz dolga van annak, aki fel akar épülni a függőségből – legyen akár gazdag, mint ő. Itt nincs sztenderd kezelés, ami biztos sikerrel kecsegtet mindenki számára, hiába próbálják egyesek a saját módszerüket univerzálisnak bemutatni. Hogy vajon Perry kí­sérletei a felépülésre sikeresek voltak-e? Ha pusztán az alapján í­téljük meg, hogy tartósan „tiszta” lett-e – akkor valószí­nűleg nem. Én őszintén szólva libabőrt kapok ettől a retorikától: „tiszta” – azt jelzi, mintha az ellentéte a „koszos” lenne. A visszaesés egyenlő lenne a „bekoszolódással” és lenullázná a számlálót. Ez nem ilyen bináris dolog. Sajnos az Internet népétől rengeteg bántást és gúnyolódást kapott a függősége miatt. Mémgyárosok céltáblájává vált, akik a leépülésén viccelődtek. Ez bizonyára súlyos nyomot hagyott benne. Ezzel szemben rengeteg támogatást kapott a sorstárs közösségtől, ami életmentő volt a számára. Amit próbált ő maga is visszaadni: otthonába fogadta, programot indí­tott a hasonló cipőben járó, kevésbé szerencsés helyzetű emberek számára. Véső soron a lényeg az, hogy az ember mennyire képes jelentést találni – jelentést adni az életének. Átadni az üzenetet: nem vagy egyedül. Ezt a halál sem í­rhatja felül. Nyugodj békében, Matthew Perry!❤