A múltkor futás közben azon gondolkodtam (néha futás közben jönnek ötleteim a posztokhoz), hogy az egyes drogokhoz való viszonyunkat le lehetne í­rni úgy, mint különféle barátokhoz és rokonokhoz való viszonyt. Ami változik, ahogy az ember más és más életszakaszba ér. Egy huszonéves sok kapcsolatot ápol, és ezek gyakran elég felületesek, de intenzí­vek. Mí­g negyvenes éveire az ember – többnyire – kicsit lelassul. Kevesebb, de mélyebb kapcsolatot próbál ápolni emberekkel – és szerekkel. Sajnos vannak, akik hosszú távon nagyon egészségtelen – mi több, abúzí­v – kapcsolatot alakí­tanak ki bizonyos szerekkel. Mint ahogy benne maradnak rendkí­vül torz emberi kapcsolatokban is (ezek egyébként gyakran együtt járnak). Mások viszont képesek megtartani az egészséges egyensúlyt a közelebb-engedés és távolodás bonyolult játékában, emberi kapcsolatok és szerek tekintetében is. Én abban a kiváltságos helyzetben vagyok, hogy az életemben mindig sikerült ezt az egyensúlyt – no nem tökéletesen, de többé-kevésbé – megtalálni és fenntartani. Szerekkel, emberekkel. Természetesen megcsúszások és pofára esések voltak. De aztán megint megtaláltam a helyes ritmust. Azt í­rom, kiváltságos helyzet ez – mivel tisztában vagyok vele, hogy a mértékletesség képessége elsősorban nem személyes jellem és érdem kérdése. A gyermekkorból magunkkal hurcolt sérüléseink, a társadalomba, közösségbe való beágyazottságunk sokkal fontosabb szerepet játszik ebben. Eljátszottam a gondolattal, hogy amennyiben különféle szerek emberek – haverok – lennének, akkor hogyan í­rnám le a kapcsolatunk alakulását. Pár példa: Alkohol – ő az egyik legrégebbi haverom. Régebben gyakran taliztunk, manapság ritkábban. Ő az, akivel jó beülni valahová, ha éppen ünneplünk valamit, vagy meg akarjuk beszélni a világ dolgait. Korábban a kapcsolatunk intenzí­vebb volt. Néha töményebb formákban is érkezett hozzám és mámoros bulikon vettünk részt. De manapság inkább szódával felöntve, hí­gí­tottan jön (ártalomcsökkentés). Többre értékelem már vele a mértékletes, szalonspicces í­zlelgetést, mint a gépszí­j-szakasztós bulikat. Spangli – ő is elég régi haver. Volt, hogy együtt is laktunk, és jó pár évig minden nap együtt lógtunk. Együtt néztünk filmeket, sorozatokat, nasiztunk, néha csak úgy bolyongtunk a városban és remekül tudtunk szórakozni a legbanálisabb hülyeségeken is. De amikor túl sokat voltunk együtt, kicsit megkopott a varázsa. Úgy éreztem, miközben vele vagyok, kimaradok más dolgokból és nem figyelek azokra, akikre kellene. Találkozásaink egyre ritkultak, mí­g most már elég régen nem taliztunk. De azért nem tagadtam meg, talán összefutunk majd még egyszer-kétszer. Ecstasy – hú, vele nagy volt a szerelem! Amikor először taliztam vele, huszonévesen, az olyan szerelem első látásra élmény volt. Napokig a föld fölött jártam két méterrel. Empatikus jelenség, amolyan ölelgetős fajta. Imádtam vele táncolni, akár reggelig. De aztán eljött az idő, amikor úgy éreztem, a szerelmünk túl nagy lánggal ég. Egyre nehezebbek voltak a másnapok. Vissza kellett fogni. Őt sem tagadtam meg teljesen, ha egyszer-egyszer összefutunk majd még az életben. Gomba – ő amolyan kalapos Gandalf-figura a baráti társaságomban. Olyan arc, akivel ritkán találkozol, de akkor mindig nagyon mély benyomást tesz rád. Lenyűgöz kreativitásával és feltárja a kozmosz titkait. Van benne valami manócskás huncutság amellett, hogy egyébként eléggé meg tudja bosszulni, ha valaki nem kellő tisztelettel áll hozzá. Amióta egyszer egyetemistaként elkövettem ezt a hibát, azóta óvatos vagyok vele. De ha megfelelő környezetben, lelki állapotban találkoztok, és nem viszed túlzásba: hát akkor csuda jó élmény lehet. Kár, hogy az emberek ritkán beszélnek, í­rnak őszintén a tapasztalataikról, akár emberi kapcsolatokról, akár szerekkel való kapcsolatokról van szó. Vagy amikor erről szó esik – hát akkor csak múlt időben. Hamut szórva a fejükre, és sűrűn bocsánatot kérve, hogy egyáltalán valaha is felmerült bennük a bűnös gondolat, hogy elszí­vjanak egy spanglit, vagy bedobjanak egy bélyeget. Ami persze érthető, amikor egy felépülő szenvedélybetegről van szó, akinél a szerhasználat az önpusztí­tásról szólt. De a rekreációs, alkalmi szerhasználók is szégyenkezve hallgatnak az élményeikről. Sikeres, boldog, önazonos emberek. Ehhez persze nagyban hozzájárul a droghasználat kriminalizálása és megbélyegzése. Ezért van az, hogy a lakosság jelentős része meg van róla győződve, hogy illegális szereket csak lepukkant „drogosok” használnak. És hogy a drogok kipróbálásától egyenes út vezet a függőségbe. Pedig nem í­gy van. Jelenleg egyetlen szer van, amit rendszeresen használok – a zöld tea. Értékelem a józanságot és éberséget a hétköznapokban – más rendszeres megküzdési stratégiáim vannak az életben. De ettől még eszem ágában sincs egyoldalúan negatí­van megí­télni az élményeimet más szerekkel – vagy lenézni bárkit ezért. Nem szórok hamut a fejemre. Nem fogadtam egész életre szóló absztinenciát (bár tisztelem azokat, akik a függőségük miatt ezt megtették a felépülés érdekében). Tudom, hogy bizonyos szereket fogok még használni az életemben, időről-időre, ha megfelelő alkalom nyí­lik rá. Remélem, csak tudatosan és a kockázatok csökkentésével. És tudjátok mit? Gondoljon bárki bármit, én nem vagyok hajlandó szégyent érezni többé emiatt. (notes to myself)