Pár éve egy izlandi turistabusz vezetője bejelentette, hogy út közben egy kirándulásnál elveszett egy turista, aki nem tért vissza a megadott időpontra. Viszonylag pontos leírást is adtak róla: ázsiai, nő, 160 cm körüli magas, fekete hajú.
Megindult a keresés: az összes turista részt vett benne. Pár óra múlva aztán az egyik turistának, aki szintén lelkesen kereste az elveszett társát – leesett a tantusz. Rádöbbent, hogy valójában mindenki őt keresi.
Újra megszámolták a turistákat, és kiderült, hogy a buszvezető rosszul számolt: valójában mindenki megvan.
Számomra ez a történet egy nagyon szép allegóriája az emberi létezésnek.
Keresünk, kutatunk valakit, valamit. Amiről, akiről aztán kiderül, hogy valójában mindig is ott volt velünk – mi több, mi magunk vagyunk az, akit kerestünk. Mindenhová nézünk, mindent felforgatunk – csak egy helyre nem nézünk be a nagy keresésben: saját magunkba.
Várunk a nagy pillanatra, hogy eljöjjön. Pedig már eljött. Mindig is itt volt – mindig is itt van. Csak nem vagyunk hajlandók jelen lenni benne.
Várunk a változásra: várjuk minden irányból. Pedig a változás bennünk indul el azzal, hogy rádöbbenünk, nem kell rá tovább várnunk.
Azt hisszük, hogy valami, valaki hiányzik. Pedig valójában nem hiányzik semmi. Mindenünk megvan, semmi nem veszett el, csak éppen mi vesztettük el saját magunkat.
Azt hisszük, börtönben ülünk és nincs kiút. Valójában a börtön rácsait mi építjük újra, minden pillanatban. És le is bonthatjuk őket.
Szabadok vagyunk.
(notes to myself)
kép: Karyna Bartashevich
