Félve néztem meg a Tavaszi szél című filmet. Leni Riefenstahl óta ez a politikus + mozgalom portré műfaj elég sok gyanút ébreszt. Attól tartottam, hogy egy silány propagandaművel lesz dolgom. Aminek az egyedüli célja, hogy a rendszerváltó messiást ünnepelje. Hogy a bukott Vezér helyébe egy új Vezért avasson egy olyan országban, ahol a vezérkultusz, a paternalista „mindent felülről várunk” mentalitás állandó. Szerencsére kellemesen csalódnom kellett. Nem mintha nem egy politikailag tendenciózus filmmel lenne dolgunk: készítője nyilvánvalóan leteszi a voksát Magyar Péter mellett. Kedvező színben mutatja be a rendszerváltó mozgalmat. Vannak jelenetek, amelyek finoman, és vannak, amelyek kevésbé finoman propagandisztikus érzelmi eszközökkel, zenei betétekkel élnek. Mégsem egy szuperhőssel ismerkedhetünk meg ebben a filmben, hanem egy esendő, gyarló emberrel. Akit lehet utálni, lehet szeretni, de megkerülhetetlenné vált a magyar politikában. Bemutatja ennek az embernek a kétségeit, vívódásait. Lelkesedéseit és elkeseredéseit. A folyamatot, ahogyan kezdeti sodródása vezetői navigálássá, elhatározása elköteleződéssé kovácsolódik. Ahogy a reményből hit lesz. Bemutatja az utat a pufidzsekis NER aranyifjúságtól a rendszerváltó mozgalmárságig, a kedvezményezett helyzetből a kitagadott páriaságig. Ami nem csak csillogással, sikerrel, hanem nem kevés lemondással jár. A döntés, amit kevesebb, mint egy hét múlva meghozunk, az egyik legfontosabb a történelmünkben. Ezért nem mellékes, hogy jobban megismerjük azt az embert, aki jelenleg az egyetlen reális alternatívát képviseli a rendszerváltásra. Ez a film egy jó lehetőség: vajon hány korábbi miniszterelnök lelkébe tekinthettünk be korábban ilyen mélységig? Sokan hangoztatják Magyar Péterrel szembeni tartózkodásukat vagy ellenszenvüket. Nárcisztikus ember – mondják. Törtető. Én a kritikák egy részét jogosnak tartom és osztom, viszont amikor ez átmegy egy ilyen artikulálatlan, lehúzó utálkozásba, az szerintem egyáltalán nem fair és konstruktív. Mint ahogy a kritikátlan rajongás sem. A film egyébként nem tagadja, hogy MP nem tökéletes, sőt. „Nehéz ember vagyok,” mondja ki ő maga (az önkritika dicséretes). Én jellemrajzot biztosan nem tudok felállítani róla. Nem tartozom a kritikátlan rajongók körébe (én magam is kritizáltam már), de óvatosan optimista vagyok. Mert van valami, amit fontos szem előtt tartani. A Hatalom még a legjobb jellemeket is próbára teszi. A korlátlan hatalom pedig korlátlanul megront. Elszigetel a valóságtól, bólogató jánosokkal vesz körül. A Hatalommal szembeni ellenállás, az ezzel járó lemondások, belső küzdelmek viszont megedzik és fejlesztik az egyébként sok fogyatékossággal rendelkező ember jellemét is. Én ezt a karakterfejlődést éppúgy észlelni vélem Magyar Péternél, mint ahogy ennek a fordítottját, a leépülést Orbánnál. Azt nagyon kevéssé tartom valószínűnek, amit egyesek állítanak, hogy egy tökéletesen színlelő pszichopatával állnánk szemben. A filmben látható érzelmek, indulatok, szenvedélyek valósak. Minden emberi hibájával együtt ez az ember szerintem igenis fejlődőképes, politikusi képességei pedig egyenesen kitűnőek, kár tagadni. Ez szerintem biztató. Számára is az igazi jellempróba az lesz, hogy mit kezd a hatalommal, ha sikerül megszereznie. A magyar népen pedig nem csak az múlik, hogy megadja-e neki az esélyt, hogy rendszert váltson. Hogy a kockázatos rendszerváltás lehetőségét választja-e a biztos tespedéssel és zsarnoksággal szemben. Hanem az is, hogy számon kérje rajta.