Tegnap részt vettem a 7. Mentés másként konferencián itt Kolozsváron, a nagy múltú Apáczai Csere János Líceumban (gimnáziumban). A rendezvény, amelyen főleg erdélyi magyar pedagógusok vettek részt, a cselekvőképesség témája köré épült: a közösségi szerveződés lehetőségeit vitatta meg egy diszfunkcionális oktatási rendszerben. Mert az oktatási rendszerrel nem csak Magyarországon vannak alapvető problémák: itt, Romániában is a társadalmi egyenlőtlenségek és igazságtalanságok tükröződnek benne. Alapvetően azt tapasztaltam, hogy az erdélyi magyar pedagógusok nagyon hasonló problémákkal küzdenek, mint magyarországi társaik: az oktatási rendszer a mennyiségre törekszik a minőség helyett, az oktatás a múltra készíti fel a gyerekeket, nem a jövőre, és nem mindig szolgálja a társadalmi mobilitást, a szakma általános megbecsültsége pedig alacsony. Mondjuk ebben nincs semmi új: már a névadó Apáczai Csere János így írt a 17. században: „Olyan időben születtünk, mikor a legnagyobb tudatlansággal szemben a bölcsesség és ennek tanítói egy batkára sem becsültetnek. De azon kétségbe kell-e esnünk? El kell-e hagynunk az iskolát? Számba sem kell venni a jövendőt? Nem! Gyalázaton és szégyenen keresztül az erényre kell törekedni.” A Mentés másként pedagógia csapat tagjai, a kritikai pedagógia híveiként, hosszú évek óta próbálnak egy olyan alulról jövő hálózatot szervezni, ami tanár és diák rendszerszintű kiszolgáltatottságának ellenszere lehet. A kritikai pedagógia egy olyan nevelési-oktatási irányzat, amely nemcsak tudást akar átadni, hanem azt is vizsgálja, hogyan kapcsolódik a tudás a hatalomhoz, az egyenlőtlenségekhez és a társadalmi igazságtalanságokhoz. A konferencián többek között két rendkívül érdekes műhelybeszélgetésen vehettem részt. Az egyiket Abrudbányai Melinda szociális munkás tartotta és a családon belüli erőszak felismerését, kezelésének módszereit, eszközeit beszéltük meg az iskolában. A másikon pedig a resztoratív (helyreállító) konfliktusmegoldás módszereinek iskolán belüli alkalmazását vitattuk meg. Mindkettő iszonyú hasznos és hiánypótló: kötelezővé tenném a tanárképzésben, és bevezetném az oktatási rendszerbe is. Nem igaz, hogy a pedagógusok eszköztelenek lennének a leszakadó, a sorból kilógó, az antiszociálisan viselkedő tanulók, az akár erőszakos konfliktusok, bántalmazások kezelésében. Helyesebb lenne úgy fogalmazni, hogy a rendszer eszköztelenségben tartja őket. Nem igaz, hogy a leszakadó iskolákban már csak az „iskolaőrök” segíthetnek. Mert az eszközök megvannak. Emberséges, hatékony eszközök. Már évtizedek óta. Tudjuk, mi működik, és mégsem használjuk. Ez a durva. Ezekről a kérdésekről beszélgettünk azon a kerekasztal beszélgetésen is. Nagy megtiszteltetés, hogy engem is meghívtak, és örömmel kellett tapasztalnom, hogy egy csomó erdélyi magyar figyeli és értékeli a munkánkat.