Itt Kolozsváron sikerült két nap alatt is nagyon sok benyomásra szert tennem. Egy dinamikus magyar ellenzéki értelmiségi közösség van itt, az Egyenlőbb Erdélyért Mozgalom, ennek számos tagjával sikerült személyesen is diskurálnom. Hát nem: a magyarországi sztereotípiákkal szemben nem mindenki agymosott Fidesz-szavazó itt Erdélyben. Itt is megfigyelhetők hasonló megosztottságok életkor, iskolázottság stb. szerint, mint nálunk. Az tény mondjuk, hogy azoknak a többsége, aki szavaz a magyarországi választáson, a Fideszre szavaz, és a legtöbben, akik nem értenek egyet a Fidesz politikájával, nem szavaznak. Ez nem éppen szerencsés persze, de érthető az ő szempontjukból. Eléggé együtt tudok érezni az erdélyi magyar liberálisokkal/baloldaliakkal: itt ez egy dupla kisebbségi szerep. Egyrészt kisebbségi vagy egy román többségű társadalomban, másrészt kisebbségben vagy a saját kisebbségeden belül is. Ahol gyakran éppúgy lehazaárulózzák, aki nem Orbán-hívő, mint nálunk. Az Egyenlőbb Erdély aktivistái próbálnak őrködni a választás tisztasága fölött, megfigyelőket küldenek, hogy leleplezzék a levélszavazatok körüli csalásokat. Amik egyébként valóban vannak: bár azon lehet vitatkozni, hogy a jelentőségük mekkora. Én azt gondolom, hogy jóval kisebb, mint amit mi magyarországiak gyakran hajlamosak vagyunk nekik tulajdonítani. Tegnap este a Planetárium nevű ikonikus magyar klubban való sörözés/fröccsözés közben kiderült, hogy a kolozsvári magyarok legalább olyan izgalommal és várakozással tekintenek a magyarországi választások elébe, mint mi. És legalább olyan részletekbe menően követik a híreket. Hiszen az ő életükre is befolyással van: az a monolitikus rendszer, amit a Fidesz itteni szatelit-pártja, a NER-által szőrőstől-bőrőstől felfalt RMDSZ létrehozott, éppen annyira nyomasztó a számukra, mint amennyire a számunkra odahaza a NER maga. A klientalizmus, a politikai lojalitás alapján osztogatott pénzek, a másként gondolkodók kirekesztése: ezzel szembesülnek nap mint nap. Én azt gondolom egyébként, hogy jelenleg nem csak Magyarország szorul megújulásra, de egyben az a viszony is, amit mi, magyarországiak, a határon túli magyarsággal kialakítottunk. Ez nem csak a NER-es világ felszámolását igényli, de egyben azt is, hogy végre ne úgy tekintsünk Erdélyre, mint valami múzeumra vagy skanzenre. Sem pedig úgy, mint agymosott, múltban ragadt nacionalisták gyülekezetére. Itt egy élő, pezsgő magyar közösség van, írókkal, művészekkel, aktivistákkal, szakemberekkel, kutatókkal – akik éppúgy a 21. század kihívásaira keresik a válaszokat, mint mi. Több versengő Erdély van – mint ahogy több versengő Magyarország is létezik párhuzamosan. Nem fizikálisan, geográfiai vagy politikai értelemben, hanem az elképzeléseinkben, a vágyainkban, a vízióinkban. Élő kapcsolatot kell keresnünk és találnunk egymással. Ami persze magában foglalja a románokat is. Az egyik legriasztóbb trend, amit itt tapasztalok, az, hogy milyen kevés kapcsolat van magyarok és románok között. Az anyanyelvi oktatás jó dolog, de a párhuzamos iskolarendszer egyben el is szigeteli egymástól a két népet: kevesebb barátság, kapcsolat szövődik köztük. Ritkák az olyan asztaltársaságok, ahol románok és magyarok egy asztalnál vitatkoznak a közös ügyeinkről. Nagy változások előtt állunk – történelmi időket élünk, és a felelősségünk is nagy. Ahogy József Attila írta: rendezni végre közös dolgainkat, ez a mi munkánk; és nem is kevés.