Ahogy ma beléptem az országba, mintha tapintani lehetett volna a feszültséget: itt egy nép vár lélegzetét visszafojtva. Rémes végzetet félve, változást remélve. Valahogy mintha az égre lenne írva, nagy piros betűkkel, hogy történelmi időket élünk. Egy olyan döntés küszöbén állunk, ami akár évtizedekre meghatározhatja az ország sorsát: Európa vagy Közép-Ázsia. Zsarnokság vagy szabadság. Borzasztó frusztráló belegondolni, hogy mennyire nem fair ez az egész választási rendszer – ahogyan a kollektív döntést hozzuk. Hogy mennyi csapdát, buktatót építettek bele egy olyan pályába, ami szemérmetlenül lejt. És hogy hány olyan ember fog szavazni, aki egyáltalán nem méri fel a döntése valódi súlyát. Felszínes benyomások és buta hiedelmek alapján húzza be az x-et. És mégis, az ő szavazata ugyanannyit ér, mint a tiéd, aki gondosan átgondoltad és mérlegelted a döntésedet. És persze ott vannak a mindenszaristák, akik talán el se mennek szavazni: az ő felelőtlenségük a te életedre is hatással van. De ha visszatekintünk a történelmünkre, akkor meg kell állapítanunk, hogy az eddigi történelmi vízválasztókhoz képest ez még mindig sokkal korrektebb és békésebb lehetőség a változásra: szuronyok és tankok helyett legalább most „csak” trollfarmokkal és álhírekkel, propagandával, bérszavazókkal és csalásokkal próbálják elfojtani a szabadságunkat. Én most már minden bizonytalanságom és gyanakvásom ellenére is szeretném hinni, hogy ez kevés lesz. Mert annyira kell ennek az országnak a változás, mint az elcsigázott sivatagi utazónak egy korty hideg víz. (kép: Nagyszalonta, Arany János emlékmúzeum)