Hú gyerekek. Emlékeztek még a napra 2022-ben, amikor az ország narancssárgába, a lelkünk meg éjszakába fordult? Na, ez most itt annak az antitézise – a szöges ellentéte. Kollektív gyógyulás. Én egyébként megálmodtam, hogy ez lesz. Már évekkel ezelőtt. Mármint a NER bukását. Spontán népünnepélyek az utcán. Dudáló autók. Táncoló, ünneplő tömegek. De be kell valljam, hogy a valóság még a legvadabb álmaimat is felülmúlta. Azt hiszem, jól tették azok a külföldön élő barátaim, akik erre az alkalomra hazalátogattak – mert ilyet az ember az életében többnyire csak egyszer-kétszer él át. Egy történelmi pillanatot, amikor megmozdul a sokat alvó magyar nép. 1848 március 15-én, 1956 október 23-án úszhatott hasonló eufóriában a pesti utca. Valahogy mintha mindenki mellkasáról mázsás súly esett volna le, amit évek óta, ráadásul észrevétlenül cipelt. Könnyedebben léptünk – könnyedebben lélegeztünk. Meglett felnőtt férfiak zokogtak örömükben, magukat is győzködve: „ez nem álom, vége van.” Rádmosolygott mindenki az utcán, mint egy első bálozó, aki bevette élete első ekitablettáját, miután az országa nyert a foci VB-n. Vajon hány napig fog még tartani, amíg elhisszük, amíg felfogjuk, amíg megértjük, hogy mi történt? Azt tudtam, hogy nagyon le voltunk fojtva az elmúlt 16 évben. Ha valakit, hát engem ütöttek eleget. Voltak sötét pillanataim, amikor ez a vágyott jövőbeli pillanat adott erőt. De valóban megtapasztalni, megélni azt, hogy MENNYIRE, és hogy milyen sok más ember érezte belül ugyanazt, amit te – átélni, hogy nem vagy egyedül, hogy sokan vagyunk: ez valami frenetikus közösségalkotó élmény volt. Vagy úgy is fogalmazhatnék, minden pátosz nélkül: nemzetalkotó. Mert minden újabb nemzedék újraírja azt, hogy mit jelent szabad magyar embernek lenni. És a mostani önfeledt utcai ünneplés, ahol a kormány-monopóliumból visszaszerzett nemzeti jelképeket soha nagyobb egyetértésben, nagyobb kölcsönös büszkeségben nem lobogtatta, hordozta még baloldali és jobboldali, meleg és heteró, ateista és keresztény magyar – identitásformáló jelentőséggel bírt. Végre nem kell szemlesütve járnunk Európában, szekunder szégyentől roskadozó behúzott vállal. Tavasz van, Magyarország él és élni akar. Végre újra büszkén lehetünk magyarok. Szabad magyarok. Még leírni is gyönyörű. Láttam egy lányt az utcán, aki valóságos eufóriában kiabálta: „Szabad Magyarország! Szabad Magyarország!” Ízlelgette. Próbálgatta. Milyen ismeretlenül ismerős ízes, zamatos jelzős szerkezet. Hát igaza van. Ízlelgessük mi is: sza-bad Ma-gyar-or-szág. Még nincs itt, a sült galamb nem hullik a szánkba – de az ajtó nyitva, és már csak rajtunk múlik, hogy beinvitáljuk, meghívjuk. Higgyünk benne! Mondjuk ki együtt, hangosan: Szabad Magyarország! Bátrabban, srácok, lányok! SZABAD MAGYARORSZÁG! fotó: Szajki Bálint/24.hi