Végre. Újra kikerül az ország házára az Európai Unió zászlaja, amit az a pökkhendi zsírosbajszú tahó vetetett le onnét. Szerencsére a bajszos is megy a levesbe, helyette pedig egy 21. századi gondolkodású nő veszi át az Országgyűlés vezetését. Mostanában sokat gondolkodom azon, hogy legutóbb 2004-ben voltam ilyen derűlátó az ország jövőjével kapcsolatban: abban az évben, amikor beléptünk az EU-ba. Ez az idei év pedig olyan, mintha újra beléptünk volna – mintha hosszú évek közép-ázsiai bolyongása után visszatértünk volna otthonunkba, Európába. Kapunk most egy új esélyt. És mint valaki, aki már átélte, hogyan szúrunk el történelmi esélyeket, a bizakodás mellett van bennem aggodalom is a jövővel kapcsolatban. 2004-ben vajon ki számított még az őszödi beszédre? Nagyon fontos, hogy ez a mostani átalakulás ne pusztán felszínes igazodás legyen: zászlókkal, kvótanőkkel, celebváltásokkal a kereskedelmi tévékben. Azokhoz a mély struktúrákhoz kell hozzányúlni, amelyekhez eddig egyik kormány sem mert igazán hozzányúlni. Amíg ennek a társadalomnak a jelentős része feudális függésben, testi-lelki nyomorban vegetál, amíg mindenki meg van győzödve, hogy itt urambátyám módszerrel lehet elintézni dolgokat, amíg szőnyeg alá söpörjük a kibeszéletlen múltat, amíg a közjó elenyészik a szekértáborok között, amíg a civil társadalomban ellenséget és nem partnert lát a mindenkori hatalom, amíg a politikai rövidlátás nem képes a négyéves ciklusokon felül, túl meglátni a közérdeket: addig Európához való tartozásunk illúzió. Ezen változtatni: ez a mi munkánk, és nem is kevés.