Sokan küzdünk valamilyen megmagyarázhatatlan félelemmel: egy baljós jövőbeli katasztrófa árnyéka vetül ránk, ami még meg sem történt – de talán megtörténhet. Valami rossz dologtól tartunk, ami ránk vár, vagy azokra, akiket szeretünk. Ez a félelem visszafog minket: határt szab az álmainknak, beszorít minket a komfort-zónánkba, folyamatos buksisimi-függőségbe taszít. Őrjítően egyhangú visszacsatolási loopokba. Mi a legrosszabb dolog, ami megtörténhet veled? Gondolkodtál már rajta? Bizony, vannak a halálnál is rosszabb dolgok. Szociális állatok vagyunk, és a társas lényként való megsemmisülést, a szociális elutasítást, a kirekesztést és megszégyenítést még a fizikai halálnál is rosszabbul viseljük. Vagy azt, amikor el kell veszítenünk valakit, aki igazán fontos nekünk. Donald Winnicott pszichológus 1974-ben írt könyve meglepő magyarázatot adott ezekre a félelmekre: mi van, ha a legrosszabb dolog már megtörtént veled? Lehet, hogy nem is emlékszel rá pontosan, mi történt. Mert olyan korai években történt, amikor még nem alkotott az elméd konkrét epizodikus emlékeket. Vagy ha emlékezel is dolgokra: nem az események azok, amik igazán számítanak. Hanem az, ahogyan átalakította a működésedet. Beleivódott az idegrendszeredbe, mint félelem. Mint magára hagyatottság, elárultság, egzisztenciális magány. Az elméd soha nem tudta feldolgozni: a tested pedig, szavak és fogalmak nélkül is, tudja. A múlt börtönében vergődik és váratlanul küzdj-vagy-menekülj módba kapcsol. Távol tart a „veszélyes” dolgoktól – eltávolít az élettől. Bénult kábaságba menekül a félelem elől. És a dolgunk ez: hogy ezzel az ősfélelemmel kezdjünk valamit. Ami mindig más aktuális rémképeket ölt, mindig más ördögöket fest a falra, mindig másféle élvezetek hajszolására késztet bennünket. De ott van mindezek eredőjében. Valahol minden ezen múlik: vajon el tudjuk-e hitetni azzal a bennünk élő sérült belső gyermekkel, hogy nincs egyedül. Hogy méltó a szeretetre és hogy van kihez odabújnia. kép: Alexander Milov