Oslóban érdekes élményben volt részünk: egy rendhagyó turista guide kalauzolt minket a városban, aki a helyi szerhasználói szcéna helyszíneit mutatja be, és elmeséli az ezekhez kapcsolódó saját történeteit. Történeteket, amelyek eddig elmondatlanul maradtak – mert az emberek, akik elmondhatták volna őket, már meghaltak túladagolásban, esetleg nincsenek olyan állapotban, hogy elmondják őket. A középkorú nő korábban hosszú évekig élt az utcán, kezeletlen mentális zavarral és heroinfüggőséggel. A hatóságok folyamatos üldöztetése közepette, kirekesztve a társadalomból. Voltak hosszabb-rövidebb józanabb időszakok az életében, többször nekifutott különféle kezelési kísérleteknek, de mindig visszaesett. Most egy ideje már stabilan a felépülés útján van. Sok olyan embert interjúvoltam már meg, akik komoly szerhasználói múlttal rendelkeznek. Többségük rengeteget szenvedett az életében. Ehhez a szenvedéshez persze hozzájárult a szerhasználat, a függőség – de alapvetően nem ez volt a szenvedésük gyökere. Hanem az, hogy már gyermekkorukban beléjük kódolták (illetve sokszor szó szerint beléjük verték) a meggyőződést, hogy nem fontosak. Nem számítanak. És amikor olyan embereket interjúvolok meg, akik éppen kilábalóban vannak a függőségből, akkor a felépülésüknek én egy bizonyos csalhatatlan jelét mindig felismerni vélem. És ez nem az, hogy hány napja absztinensek. A józanság persze fontos teljesítmény. De találkozom olyan emberekkel, akik hosszabb-rövidebb ideje teljesen józanok, és mégis érződik rajtuk, hogy belül éppúgy szenvednek „szárazon” is, fogukat csikorgatva. Éppúgy azt érzik, hogy nincs semmi értelme az életüknek. Ami számomra az igazán fontos jel: amikor valaki azt érzi, hogy számít. Morris Rosenberg szociálpszichológus az önértékelés (self-esteem) egyik legismertebb kutatója a 80-as évek elején fedezte fel, hogy van valami, ami túlmutat a puszta önbecsülésen: a fontosság (mattering). Az, hogy érzed, az emberek jelentőséget tulajdonítanak neked és hatással vagy rájuk. A nő felhagyott az illegális szerek használatával, és jelenleg gyógyszeres kezelés alatt áll. De nem ez a „kezelés” volt az, ami a valódi felépülését beindította: hanem az, hogy úgy érzi, számít. Fontos tagja egy közösségnek. Képes kapcsolódni másokhoz. Szociális állatként ez az érzés a különbség számunkra élet és halál között.