Hú, libabőr. Szerintem gondolj bármit Magyar Péterről, de ez a beszéd be fog vonulni a történelembe. Több volt ez, mint székfoglaló beszéd – vádbeszéd volt. De több volt ez, mint vádbeszéd: egyben engesztelő beszéd volt. Egy új nemzeti konszenzus megalapozása. Engem személyesen is megszólított és megérintett, hogy bocsánatot kért a magyar állam nevében civilektől, tanároktól, újságíróktól, akiket meghurcoltak, kiirtandó rovarnak neveztek, amiért kritikát, vagy mert más véleményt fogalmaztak meg. Ha belegondolok, hogy néhány hónapja még az emigráció rémképével néztem szembe, és azon kellett tűnődnöm, hogy a kislányom vajon apának vagy daddynek fog-e szólítani pár év múlva, most azt hallani, hogy a magyar kormányfő bocsánatot kér tőlem – hát ez… Nehéz megfogalmazni, milyen érzés. „Nyílt, vérző sebű áldozatoktól nehéz kérni a megbékélés munkáját,” mondta. Igaza van. Szükség volt erre. Szükségünk volt erre. És szükség lesz arra, hogy valóban elszámoljanak azok, akik felelősek azért, hogy közellenséget csináltak a hazájukért, a közjóért dolgozó emberekből. És közben látni a fideszesek meg Szatyorfingúr fejét: priceless. Nagyon sokunk nevében, mi több, szívéből beszélt, amikor elmondta, hogy milyen Magyarországon szeretne élni. Ahol tudunk egymással egyet nem érteni anélkül, hogy ki akarnánk rekeszteni egymást a magyarságból. Ahol nem csak az tartozik a nemzethez, aki kiváltságokkal, vagyonnal és hatalommal rendelkezik – hanem az is, aki ki van rekesztve, aki népszerűtlen társadalmi csoport tagja. Aki azt gondolja, hogy akkor most elalélva hátradőlhetünk, majd ez a messiás ki fogja nekünk kaparni a gesztenyét, és a szánkba repül a sültgalamb, téved. Magasra tette a lécet. Nagyon magasra. Ez a mai Magyar Péter nagyon magasra tette a lécet a következő évek Magyar Péterével szemben is. Lesz mire emlékeztetni – lesz mit számonkérni!