Széljegyzetek – 2026-05-21
„Vajon láttál olyan reklámot valaha, ami azt hirdette volna, hogy ‘amid van, az elég’?” – kérdezi Joseph Goldstein, a meditációs tanár.
Bizonyára nem láttál. Mert minden egyes reklám arról akar meggyőzni, hogy hiányzik neked valami – hogy amid van, az nem elég. Hogy te nem vagy elég. Ahhoz, hogy boldog és elégedett légy, ahhoz szükséged van valamilyen külső tárgy, szolgáltatás stb. megvásárlására.
„Vajon mennyi az elég?” – ez az egyik legfontosabb kérdés, amit fel tudunk tenni magunknak, mondja Goldstein. Ami a jelenlegi fogyasztói társadalmunk velejébe hatol. Aminek a lényege a késztetés, hogy mindig több kell. Hogy ami van, az nem elég.
És persze ne értsetek félre: vannak emberek, akiknek tényleg hiányoznak a legalapvetőbb javak az élethez. Otthon, étel, család. De a fejlett társadalmakban mégis azt látjuk, hogy rengeteg embernek már jóval több van annál, ami ehhez kellene – és mégis szenvednek. És minél több van egyeseknek, annál mohóbban akarnak még többet.
Az egész gazdaságunk a korlátlan növekedés mítoszára épül. Aminek a katasztrofális következményeit már most is látjuk arra a természetes környezetre, amelyben élünk. De az egyén szintjén is egy olyan életideált hajszolunk, aminek a lényege: mindig többet. Soha nem elég.
Van, akinek ez vagyonban, hatalomban jelentkezik. Ház, kocsi, nő, luxus. És vannak olyanok, akik ételben, alkoholban vagy más drogokban képezik ezt le. Mert alapvetően a függőség nem pusztán azért ilyen tömegjárvány-szerű a társadalmunkban, mert sokféle droghoz férünk hozzá. Hanem azért is, mert a drogokhoz is éppen úgy viszonyulunk, mint minden máshoz.
Stimuláló és gyorsan elavuló státusz-kütyükhöz, egyperces digitális hírnévhez, pillanatnyi orgazmikus kielégülést nyújtó szexuális élményekhez. Mindegyik intenzív izgalommal tölti el az elménket, hogy aztán üres és kába unalmat és ürességet hagyjon maga után.
Kétségkívül jobb lenne, ha egyszerűbb életet élnénk. De a megoldás nem az, hogy eljussunk valamiféle örömtelen puritanizmushoz. Megtagadjuk a digitális világot és analóg remeték legyünk valami távoli kunyhóban. Hogy aszkétaként fogcsikorgatva kerüljük a testi gyönyöröket. Vagy megteremtsük a „drogmentes világot” (bármit is jelentsen).
Én azt gondolom, hogy le kell ásnunk a mohó ragaszkodásaink gyökeréig. Aminek a mélyén ott találjuk tükröződni az önkorlátozó hiedelmet emberek millióinak lelkében, görcsös igyekezeteik eredőjénél: „nem vagyok elég”. Egy hiedelmet, ami gyakran kapcsolati sérülésekben keletkezett, és ott is tud gyógyulni.
Iparágak épülnek arra, hogy ezt a hiedelmet az elviselhetetlenségig fokozzák – tudatosan úgy kell átalakítanunk a társadalmunkat, hogy csíráztassunk, gondozzunk, tápláljunk, nevelgessünk egy másik meggyőződést az emberekben – már születésüktől fogva. Mert ez a világ sokkal jobb hely lenne, ha több ember tudná őszintén kijelenteni: „elég vagyok”.

„Vajon láttál olyan reklámot valaha, ami azt hirdette volna, hogy ‘amid van, az elég’?” – kérdezi Joseph Goldstein, a meditációs tanár.
Bizonyára nem láttál. Mert minden egyes reklám arról akar meggyőzni, hogy hiányzik neked valami – hogy amid van, az nem elég. Hogy te nem vagy elég. Ahhoz, hogy boldog és elégedett légy, ahhoz szükséged van valamilyen külső tárgy, szolgáltatás stb. megvásárlására.
„Vajon mennyi az elég?” – ez az egyik legfontosabb kérdés, amit fel tudunk tenni magunknak, mondja Goldstein. Ami a jelenlegi fogyasztói társadalmunk velejébe hatol. Aminek a lényege a késztetés, hogy mindig több kell. Hogy ami van, az nem elég.
És persze ne értsetek félre: vannak emberek, akiknek tényleg hiányoznak a legalapvetőbb javak az élethez. Otthon, étel, család. De a fejlett társadalmakban mégis azt látjuk, hogy rengeteg embernek már jóval több van annál, ami ehhez kellene – és mégis szenvednek. És minél több van egyeseknek, annál mohóbban akarnak még többet.
Az egész gazdaságunk a korlátlan növekedés mítoszára épül. Aminek a katasztrofális következményeit már most is látjuk arra a természetes környezetre, amelyben élünk. De az egyén szintjén is egy olyan életideált hajszolunk, aminek a lényege: mindig többet. Soha nem elég.
Van, akinek ez vagyonban, hatalomban jelentkezik. Ház, kocsi, nő, luxus. És vannak olyanok, akik ételben, alkoholban vagy más drogokban képezik ezt le. Mert alapvetően a függőség nem pusztán azért ilyen tömegjárvány-szerű a társadalmunkban, mert sokféle droghoz férünk hozzá. Hanem azért is, mert a drogokhoz is éppen úgy viszonyulunk, mint minden máshoz.
Stimuláló és gyorsan elavuló státusz-kütyükhöz, egyperces digitális hírnévhez, pillanatnyi orgazmikus kielégülést nyújtó szexuális élményekhez. Mindegyik intenzív izgalommal tölti el az elménket, hogy aztán üres és kába unalmat és ürességet hagyjon maga után.
Kétségkívül jobb lenne, ha egyszerűbb életet élnénk. De a megoldás nem az, hogy eljussunk valamiféle örömtelen puritanizmushoz. Megtagadjuk a digitális világot és analóg remeték legyünk valami távoli kunyhóban. Hogy aszkétaként fogcsikorgatva kerüljük a testi gyönyöröket. Vagy megteremtsük a „drogmentes világot” (bármit is jelentsen).
Én azt gondolom, hogy le kell ásnunk a mohó ragaszkodásaink gyökeréig. Aminek a mélyén ott találjuk tükröződni az önkorlátozó hiedelmet emberek millióinak lelkében, görcsös igyekezeteik eredőjénél: „nem vagyok elég”. Egy hiedelmet, ami gyakran kapcsolati sérülésekben keletkezett, és ott is tud gyógyulni.
Iparágak épülnek arra, hogy ezt a hiedelmet az elviselhetetlenségig fokozzák – tudatosan úgy kell átalakítanunk a társadalmunkat, hogy csíráztassunk, gondozzunk, tápláljunk, nevelgessünk egy másik meggyőződést az emberekben – már születésüktől fogva. Mert ez a világ sokkal jobb hely lenne, ha több ember tudná őszintén kijelenteni: „elég vagyok”.








