A spiritualitással az a baj, hogy túl gyakran szétválasztjuk a valós életünktől. Milyen könnyű ugyanis együttérzésről beszélni egy emelkedett pillanatban, amikor olyan emberek vesznek minket körül, akiket kedvelünk – milyen könnyen tudjuk elhinni, hogy minket már tényleg ez vezérel. De aztán olyan könnyű másfelé nézni, amikor az utcán meglátunk egy hajléktalant. Milyen könnyű egy templom ünnepélyes csendjében a haragot kárhoztatni, milyen könnyű arról prédikálni, hogy nyújtsd oda a másik orcádat is. Egészen addig, amíg egy bosszantó alak ki nem hoz minket a sodrunkból, és legszívesebben megfojtanánk egy kanál vízben. Milyen könnyű a ragaszkodás elengedéséről elmélkedni egy távoli meditációs elvonuláson, ahol csend és nyugalom van. De milyen nehéz egy zajos, csupa csábítás nagyvárosban lemondani arról, hogy folyamatosan reagáljunk a minket körülvevő ingerekre. Van az a híres kísérlet, amelynek a résztvevőit, teológus egyetemi hallgatókat egy az irgalmas szamaritánus történetéről szóló előadásra invitáltak – de az előadásra menet egy (beépített) rosszul lévő ember tartotta fel őket. És megvizsgálták a reakcióikat. Az eredmény azt mutatta, hogy nem a vallásosság és az előadás témája számított, hanem az, mennyire siettek. A nagyon siető csoportban csak kb. 10% segített, míg a nyugodt csoportban kb. 63%. Én személy szerint egyre inkább értékelem azt, amikor úgy érzem, hogy a spirituális életem beszivárog a „profán” életembe. Az emelkedett misztikus tudatállapotokon, a transzcendens kinyilatkoztatás-élményeken túl azt tartom a legtöbbre, ha bosszantó, félelmetes vagy szorongató hétköznapi szituációkban fedezem fel, hogy képes vagyok másként reagálni. Másként jelen lenni az én kis mikrokozmoszomban. Thomas Merton, a keresztény misztikus írta valahol, hogy a spiritualitás nem menekülés a világból, hanem megtanulni valóságosan jelen lenni benne. (notes to myself)