Voltak dolgok, amiket nem tudtam pontosan megjósolni április előtt. Sejteni persze lehetett dolgokat, de más megélni. Ezek közé tartozott, hogy a NER ilyen gyorsan összeomlik majd, mint egy kártyavár. Hogy ez a sziklaszilárdnak tűnő monolit valójában agyaglábakon álló kolosszus, azt én is megírtam többször – mégis, ez a sebesség meglepett. Nem tudtam felkészülni arra sem, hogy a 16 év ugyanakkor ilyen mély pszichés lenyomatot hagy bennünk. Sebet, aminek a begyógyulásához évekre – évtizedekre? – lesz szükség. Bár nyilván azt is lehetett tudni, hogy az új kormánynak is lesznek szemellenzős hívei – azért az is meglepett, hogy milyen idegesen és ellenségesen reagálnak egyesek, amikor akár egy kis enyhe kritikát megfogalmazok az új kormánypárt döntéseivel kapcsolatban. De amire legkevésbé tudtam felkészülni, az, hogy mennyire baromira bosszantó lesz majd szembesülni azzal, hogy a NER és támogatói mennyire semmit nem tanultak ebből a bukásból. Hogy milyen tehetetlen düh fog bennem felhorgadni attól, hogy emberek, akik nemrég még a poloskázáson vidultak, most hirtelen felfedezik rég elveszített emberi jogi érzékenységüket és harcos jogvédővé avanzsálnak. Hogy milyen tenyérbemászó, vigyorgó cinizmussal képesek egy szívós évtizedes leépítéssel tönkretett vasút első meghibásodását rögtön a még feladatát alig átvett közlekedési miniszteren számon kérni. Hogy milyen hihetetlenül frusztráló nézni, ahogy köztársaság jellegét elveszített köztársaságok aláíróautomatává aljasult bábelnökei hirtelen felfedezik a küldetésüket, hogy ellen tartsanak a hatalomnak. Vagy hogy a rendszerbe gond nélkül belesimuló, a mindenfelől áradó gyűlöletet szentesítő egyházi vezetők hirtelen a „szeretet országáról” meg „jogállamról” kezdenek el prédikálni. Azért néha felnézek az égre, hogy nem akar-e leszakadni. (note to myself)