A saját kis önismereti utazásom során gyakran ütközöm az unalom problémájába. Gyakran kapom magam azon, hogy unatkozom különféle szituációkban: amikor sorban állok, amikor utazok, amikor a gyerekkel vagyok a játszin – sőt, miközben meditálok. Be kell látnom, a türelem nem éppen olyan erény, amiből túl sokat osztottak nekem, fejlesztésre szorul – és tudom, ezzel nem vagyok egyedül. A dán filozófus, Kierkegaard szerint az unalom minden rossz gyökere. Mert azt jelenti, hogy az ember képtelen megmaradni önmagával. Az unaloműzés korunk népbetegsége: minden egyes pillanatot ki akarunk tölteni valami újjal, valami izgalmassal, valami stimulálóval. Miért? Mert rettegünk attól, hogy egyedül maradjunk magunkkal és foglalkozni kelljen a saját szorongásunkkal. Így hát folyamatosan hajszoljuk az új élményeket, érdekességeket, intenzitást. Ha nem történik velünk ilyen, akkor úgy érezzük, elvesztegettük azt a pillanatot. Emögött én felfedeztem magamban a meggyőződést a saját fontosságomról: amikor unatkozom, óhatatlanul arra gondolok, hogy ezt a pillanatot most valami sokkal jelentősebb dologgal tudnám kitölteni. Chögyam Trungpa Rinpoche, a tibeti buddhista tanító nincs ilyen rossz véleménnyel az unalomról: szerinte nem az unalommal van baj. Hanem azzal, hogy nem tudunk mit kezdeni vele: hiszen az unalom valamire mutat. Egyfajta kaput jelenthet egy magasabb szintű tudatossághoz, ami a „nem történik semmi érdekes” illúziója mögött vár ránk. Az unalom leleplezi azt is, amit Trungpa Rinpoche spirituális materializmusnak nevezett: amikor az unaloműzés spiritualitásnak álcázva magát a csúcsélmények, az egzotikus és ezoterikus tudás, a drámai érzelmi állapotok hajszolását jelenti. Pedig az unalom lehet jelentős és fontos. Nem kell kitölteni, nem kell megszabadulni tőle – a maga ürességében, a maga diszkomfortjában is az. Amikor unatkozunk, azt a pillanatot átfordíthatjuk a tanulás pillanatává. Megmutat valami fontosat a létezés természetéről – és arról, kik vagyunk valójában. (note to myself) kép: Aliser Kusakov