Mi magyarok még a saját bűneinknek is áldozatai voltunk – foglalja össze remekül Hatos Pál történész azt a köldöknézős történelemszemléletet, ami a NER idején uralkodott és ami a Citadellán berendezett új kiállítást jellemzi. És tényleg: nagyon találó ez a megfogalmazás, ami valahol tökéletesen illik arra az egész szemléletre, ami 16 év kormányzás után még mindig teljesen a markában tartja a NER elitet. A sorozatos bűnöket nem követi valódi szembenézés és bűnhődés. A bűnök elkövetői áldozatpózba vágják magukat minden szembesítési kísérlettől. A bűneik történetét valóságos szenvedéstörténetté formálják át. És ami szörnyű: hogy ebben az égvilágon semmi új nincsen. Ezt a hazapuffogtatást ostorozta Kisfaludy a reformkor hajnalán. Erről írt már Bibó István is, aki méltán bírálta a kisállamok pökkhendi önáltató nyomorúságát, amit a Horthy-korszakban is csúcsra járattak – ismert eredménnyel. Amit most Orbán Viktor elevenített fel a lázas gigantomániás vízióival, amivel leginkább a magát az oroszlánok közt mellét kidüllesztve, peckesen pöffeszkedő kisegér nevetséges pózába vágta magát. Ady Endre keserűen írta le: nekünk Mohács kell. De a szomorú igazság, hogy mi nem tanulunk Mohácsból (se). Mint ahogy nem tanultunk Trianonból, a holokausztból, 56-ból – és nem tanulnak most semmit 2026 áprilisából sem. „Le fogjuk győzni a »merjünk kicsik lenni« szemléletét!” – harsogta. Hát nem fogjuk. Annál az egyszerű oknál fogva, hogy tényleg kis nemzet vagyunk. De ebben az ég világon semmi szégyellnivaló nincsen. És ahelyett, hogy a folyamatos kisebbrendűségi komplexusunk által hajtott pöcsméregetéi kényszer bűvkörében élnénk, inkább el kellene fogadnunk, hogy ennek ez a kisnemzeti lét is valami, amire büszkék lehetünk – ha kiaknázzuk a lehetőségeinket és példát mutatunk a világnak ebből. A tudásunkkal, a tehetségünkkel, a szorgalmunkkal.