Kedden volt ez az érdekes webinar az ártalomcsökkentés európai helyzetéről a hollandiai Trimbos-instituut szervezésében – megtiszteltetés volt, hogy megkértek, beszéljek a magyarországi tanulságokról. Akit érdekel, belinkelem a hozzászólásba a videófelvételt – aki nem tud angolul, az én hozzászólásom magyar fordítását pedig alább bemásolom. Magyarországon kívül volt előadás a globális, az európai uniós helyzetről, illetve Norvégia, Svájc, Hollandia, Portugália és Ukrajna is napirendre került. Sajnos világszerte vannak riasztó trendek: autokratikus mozgalmak, kormányok akarnak keresztbe tenni az emberi jogokon alapuló drogpolitikának. Ugyanakkor a szellemet már nem tudják visszagyömöszölni a palackba. Amit én mondtam el: „Jó napot kívánok mindenkinek! Köszönöm John-Peternek, hogy megszervezte ezt a fontos eseményt, és hogy meghívott. Ma nem csupán a droghasználati trendekről, az ártalomcsökkentő szolgáltatásokról és azok lefedettségéről szeretnék beszélni Magyarországon. Inkább arról szeretnék beszélni, hogyan omlott össze az ártalomcsökkentés egy ellenséges politikai környezetben – és hogyan próbáltunk ellenállni, majd újjáépíteni azt. A valóságban az ártalomcsökkentés soha nem kizárólag a tudományos bizonyítékokon múlott. Az is meghatározza a sorsát, hogy egy társadalom hisz-e még a szolidaritásban, az emberi méltóságban és a közegészségügyben mint politikai értékekben. Magyarország, a tizenhat éve tartó autokratikus visszacsúszással, fontos példája ennek. Az elmúlt tizenhat évben a jogállamiság módszeres lebontása kéz a kézben járt az ártalomcsökkentő szolgáltatások leépítésével. Jelentős programokat zártak be, és több ezer intravénás droghasználó vált láthatatlanná az ellátórendszer számára. A civil tér nem csupán szűkült, hanem sok tekintetben be is zárult. A drogpolitikai diskurzus pedig egyre inkább biztonságpolitikai keretbe került, különösen az elmúlt évben, 2025-ben, amikor a kormány „háborút hirdetett a drogok ellen”: emberek ezreit vették őrizetbe droghasználat miatt, zenei klubokat razziáztak és zártak be. Gyakran mondjuk, hogy a drogellenes háború közpolitikai kudarc és katasztrófa. A valóságban azonban működik. Működik azok számára, akik alkalmazzák. Rendkívül hasznos narratív keretet ad ahhoz, hogy a kormány azt a látszatot keltse: tesz valamit a problémák ellen, miközben valójában csak súlyosbítja azokat. Hasznos eszköz a hatalom megtartására is, mert lehetővé teszi egy olyan társadalmi csoport hibáztatását, bűnbakká tételét és fegyelmezését, amely gyakran nem képes hallatni a hangját. Az autokratikus rendszerek számára különösen hasznos eszköz, hogy a droghasználatot a közrend, a deviancia, a félelem és a biztonság nyelvén keretezzék. És amikor egy társadalom a marginalizált embereket elsősorban kezelendő kockázatként kezdi látni, nem pedig támogatásra szoruló emberi lényekként, az ártalomcsökkentés politikailag sebezhetővé válik. Ebben a légkörben a büntető válaszok politikailag vonzóvá válnak. Úgy gondolom, ez ma már nem csupán magyar probléma. Ahogy Marie is említette, az ártalomcsökkentés ma már nem tartozik az Európai Unió prioritásai közé sem. Ugyanakkor valami mást is látunk. Azt látjuk, hogy válsághelyzetekben az ártalomcsökkentő hálózatok és az elnyomott kisebbségek közösségei a társadalmi ellenálló képesség kulcsfontosságú formáivá válnak. Láttuk ezt a COVID idején. Láttuk ezt Ukrajnában a háború alatt. És láttuk ezt Magyarországon is, ahol ellenállási mozgalmat szerveztünk a drogellenes háborúval szemben. Fiatalok ezrei válaszoltak a felhívásunkra, és a Parlament elé vonultak tiltakozni tánccal – az emberi test autonómiájának és a közösség félelemmel szembeni gyógyulásának egyik legősibb kifejezési formájával. Végül áprilisban a magyar rezsim megbukott: az ellenzék földcsuszamlásszerű választási győzelmet aratott. Hiszem, hogy mi, civil társadalmi aktivisták is hozzájárultunk ehhez a változáshoz. Ugyanakkor szervezett politikai mozgalmak nélkül, amelyek képesek megváltoztatni a rendszert, ma is Orbán uralma alatt élnénk, és a napokat számolnánk addig, amíg minket is közellenségként el nem hallgattatnak. Még túl korai megmondani, hogyan fog az új kormány viszonyulni az ártalomcsökkentéshez. Az első benyomások biztatóak: úgy tűnik, bevonják a civil társadalmat, és tiszteletben tartják az emberi jogokat. Az egyik legfontosabb tanulság azonban az, hogy nem szabad arra várnunk, hogy a változás felülről érkezzen. Az ártalomcsökkentés nem csupán közegészségügyi beavatkozás. Nem csupán tűkről és metadonról szól. Az ártalomcsökkentés politikai kérdés is, abban az értelemben, hogy mélyen meghatározzák a politikai viszonyok és döntések. Az ártalomcsökkentés a szabadságról szól. A demokratikus infrastruktúra része, és nem létezhet szabad, pluralista civil tér nélkül. Ezért még most, a választások után sem fog a változás automatikusan bekövetkezni: meg kell küzdenünk érte. Ahogy Martin Luther King mondta: a szabadságot a hatalom soha nem adja önként, azt követelni kell. És ha fenn akarjuk tartani az ártalomcsökkentést, a civil társadalomnak aktívan részt kell vennie a politikai térben: alakítania kell a közbeszédet, befolyásolnia kell a döntéshozatalt, és meg kell védenie azokat a társadalmi és politikai feltételeket, amelyek lehetővé teszik az ártalomcsökkentést. Ezért az ártalomcsökkentésért folytatott küzdelemnek egy nagyobb politikai küzdelem részévé kell válnia: annak a harcnak a részévé, amely a gondoskodásra, az együttérzésre, a pragmatizmusra és az emberi méltóságra épülő politikák védelméről szól egy olyan korban, amelyet egyre inkább a félelem és a biztonságiasítás ural. Ezek a tendenciák ma már Magyarország határain túl is jól ismertek. Ebben a küzdelemben új szövetségekre, új eszközökre van szükségünk a közösségek mozgósításához, valamint hatékony ellen-narratívák felépítéséhez, hogy alakítani tudjuk a drogokról szóló közbeszédet. És talán Magyarországot nem csupán periférikus vagy kivételes esetként kellene szemlélni. Talán figyelmeztetésként is. Az, hogy ma nem személyesen, hanem csak online tudunk találkozni, sokat elárul az európai ártalomcsökkentés jelenlegi helyzetéről. Rengeteg dolgunk van még. Köszönöm a figyelmet.”