Van egy olyan érzésem, hogy amikor a jövő történészei megírják korunk történetét, a COVID-járvány fontos választóvonalként fog szerepelni. Nem azért, mert mindent megváltoztatott, hanem mert egy már korábban elindult folyamat ekkor kapcsolt magasabb fokozatba: a digitális elmagányosodás. A közösségi tereink visszaszorulnak. Egyre több társas tevékenység tevődik át az online térbe. Egyre többen dolgoznak és tanulnak otthonról. Egyre több emberi interakciót bonyolítunk le képernyőkön keresztül. Vásárolunk, szórakozunk, randizunk, barátkozunk és vitatkozunk anélkül, hogy fizikailag jelen lennénk egymás életében. És bár ezek a változások gyakran a technológiai fejlődés vagy a kényelem növekedéseként jelennek meg, egyre több jel utal arra, hogy komoly ára van ennek. Nemcsak a mentális egészségünk, hanem a testi egészségünk szempontjából is. Nem a technológiával van a probléma önmagában. Nem a közösségi médiával vagy az okostelefonokkal. Hanem azzal, hogy egy hiperszociális faj tagjaiként szó szerint kapcsolatból épülünk fel. Az emberi agy, az idegrendszer és az érzelmi világunk évmilliók alatt a személyes találkozásokhoz alkalmazkodott. Szükségünk van arra, hogy egy térben legyünk másokkal. Hogy lássuk egymás arcát, halljuk a hangszínt, érzékeljük a gesztusokat. Hogy együtt nevessünk, együtt gyászoljunk, együtt hallgassunk. Az igazán mély emberi kapcsolódások többsége még mindig a fizikai térben születik meg. És miközben a technológia egyre több lehetőséget kínál a kapcsolattartásra, paradox módon egyre kevesebb alkalmat hagy a valódi kapcsolódásra. Talán ez lesz korunk egyik legnagyobb paradoxona: soha nem volt még ennyire könnyű elérni egymást, és soha nem volt még ennyire nehéz igazán találkozni. (note to myself)