Néha úgy érzem, azok az emberek, akik a leginkább el vannak akadva, látszólag jól vannak. Elvégzik a napi teendőiket, bejárnak dolgozni, leviszik a szemetet. Minden „objektív” kritérium szerint teljesítik, amit egy állampolgárnak teljesíteni kell. De valójában belül haldokolnak: automatákká váltak, akik elidegenedtek a saját érzéseiktől – mintha más életét élnék. Időzített, két lábon járó bombák. És itt most nem lappangó vagy akár diagnosztizált pszichiátriai zavarokról beszélek: az más kategória. Ezek az elakadások nem diagnosztizálhatók. Sokszor láthatatlanok az elakadó számára. Sőt, gyakran hétköznapi szürke nyugalomnak, kötelességnek, szokásnak, hagyománynak vagy éppen élvhajhászásnak álcázzák magukat. Kényelmes akadályt, önkorlátozó, önáltató hiedelmeket képeznek, elterelik, elzárják a fejlődés útját, hamis álcák felöltésére késztetnek. Vannak, akik mesterfokra fejlesztik a belülről nyomasztó szorongás, feszültség menedzselését. Gyógyszerekkel, piával, munkával vagy mással. Látszólag jól funkcionálnak a hétköznapokban, de belül már üresek: legfeljebb a tüneteket tudják kezelni, a látszat nyugalmát megőrizni. És csak az életük végén döbbennek rá a halálos ágyon, hogy úristen, én már régóta nem élek. Halott vagyok, még mielőtt meghaltam volna. Szerencsésebbek azok, akik már nem tudnak együtt élni egy hamis énnel, egy hamis életformával. Legalábbis hosszú távon szerencsések. Rövid távon többnyire krízisbe kerülnek. Ez veszélyes időszak, sajnos vannak, akiket maguk alá gyűr a kétségbeesés. De egyben a krízis lehetőség is lehet. Ha képesek nyitottan és alázattal tanulni, gyarapodni ebből a krízisből, ha nem félnek segítséget kérni, mikor sérülékenyek, ha képesek újra hitelesen kapcsolódni, akkor elindulnak előre a szülőcsatorna sötétjében a fény, az újjászületés felé. (note to myself)