A mai magyar korcsma – ez jutott eszembe ifj. Vidnyánszky legújabb darabjának, a 4-6-osnak a próbáján. Mert a darab még félkész, majd csak őszre fog elkészülni teljesen, ahogy azt maga a rendező mondta el az előadás előtt. Szó szerint is, hiszen egy mai magyar kocsmában játszódik a történet, mégpedig a nagykörúton. És képletesen is, hiszen ebbe a sarki kocsmába belesűrítette a rendező a mai Magyarország minden búját és baját, vágyát és álmát. Szokás szerint könnyedén váltogatva a műfajok (koncert, a dráma, a klip és a közösségi média) között. Ínyencként válogatva, pakolva egymásra a legkülönfélébb bújtatott és nyílt, pszichológiai és történelmi üzeneteket – a maga keserédes humorával fűszerezve. A profi színészek mellett olyan névvel is találkozunk a szereplők listáján, mint Szirmai Marcell – művésznevén Pogány Induló, akinek a személye önmagában is tinimágnes. A főleg gen Z fiatalokból álló közönség eufórikus óvációban adott hangot a tetszésének, amikor rappelve berobbant a színpadra – a füstgépek hozzásegítettek, hogy az ember ott tényleg egy koncerten érezte magát. No de én (aki persze nem vagyok színkritikus, csak műkedvelő amatőr) azt gondolom, hogy ez a darab nem csak Szirmai miatt tetszik méltán a tizen-huszonéveseknek. Az egész nyelvezete és humora, sodró vizuális elemei, lendületes mozgásvilága és témái éppúgy megszólítják a fiatalokat, mint az interaktív tér, amit a rendező teremt és ami nem csak elmossa a határokat a színpad és néző közt – de konkrét lehetőséget is ad, hogy rajta hagyja személyes nyomát az előadás díszletén. A darab a magyar nemzeti ünnepeken végighaladva felidéz vérzivataros történelmi traumákat – a magyar történelem szekrényéből csontvázak esnek ki: avagy orosz kiskatonák, szó szerint. És a történelmi traumák közé oda vannak szőve egyéni – transzgenerációs – traumák: különöse erősnek és találónak éreztem a főszereplő lány szülei közötti vonzás-taszítás dinamika, és a közéjük szorult gyermek tehetetlenségének ábrázolását. A finálé Magyarország feltámadásának allegóriája: a Horthy-korszak egy negédes hazafias operett dalával aláfestve, amit a nyilasok a szerzők zsidó származása, Rákosiék a dal nacionalista hangvétele miatt tiltottak. Önmagában állatorvosi lova ennek az abszurd, hibrid, köldöknézően provinciális de mégis európai magyar kocsmának. A színészi játék tekintetében különösen erős alakítás lett a Kovács Patrícia által eljátszott csaposnő, de a világból cinikusan kiábrándult, helyezkedő és kötekedő könyvelő figurája is szépen ki van bontva. Nati (Gál Réka Ágota), a főhős éneklése és tánca is megmozgatta a közönséget. A jelenetek mintha spontán történnének, a színészek mintha impróznának, pedig micsoda munka van emögött – állapítottam meg. Ha egy ellenpontot kéne említenem a darab kapcsán: a nagy pörgésben talán túl sok mindent is akar mondani a rendező, és nem minden szálat tud kibontani megfelelően. Ez mondjuk talán önmagában is ennek a pörgő digitális kornak köszönhető. Ha az a cél, hogy „kis” Vidnyányszki (ahogy emlegetni szokták) megnyerje a színházat a fiatalságnak – avagy a fiatalság nevében meghódítsa a színházat, akkor nagyon jó úton jár. Én, az X generációs, még felférek a vonatra. És egyes nálam idősebb nézők is élvezhetik persze. Azt viszont gyanítom, az egész darab tempójához – és itt most nyelvezet, zene, látványvilág, mozgás és tánc együttesét értem – az idősebbek többsége nehezen tud felzárkózni. De mint a darab után megállapítottam: ez nem is baj. Minden generációnak újra ki kell találnia a színházat: megőrizve megújítani, megszüntetve megőrizni – aufhebung, ahogy Hegel mondaná. Óriási szükség van arra, hogy ebben a digitális világban a színház ne csak mint valami muzeális érték maradjon fenn, ahol feszengve ásítoznak a fiatalok – hanem a színház, mint szenvedélyes szeretet tárgya és helyszíne élje túl, ami felkavar, régi értéket tár fel miközben újat mond róla, pokolba merül majd katarzist szül. És ifj. Vidnyánszky színháza ilyen. Ha elátkozza százszor Pusztaszer, mégis győztes, mégis új és magyar.