Tegnap volt az apák napja. Elgondolkodtam, hogy milyen érdekes, hogy a születésszámokkal megszállottan foglalkozó önjelölt népszaporulat-felelősök többnyire mindig a nők – az anyák – felelősségét helyezik előtérbe. „Fogy a magyar, szüljétek tele a Kárpát-medencét!” De vajon a férfiak nem éppúgy felelősek a születésszámok alakulásáért? Miért várjuk el, hogy a nők aránytalanul sok mindenről mondjanak a gyereknevelés érdekében – miközben ugyanezt nem várjuk el a férfiaktól? Vajon nem lenne-e kedve több nőnek gyereket vállalni, ha nem uralkodna még mindig túl sokszor az a szemlélet, hogy a nő a gyereket magának szüli, hogy rá fog maradni a házimunka meg a gyereknevelés, miközben apu éli tovább az ő kis felnőtt életét? Az elmúlt évek családpolitikája legfeljebb kompenzálni próbálta az anyákat azért, mert nagyobb teher nehezedik rájuk – de magát az egyenlőtlen tehermegoszlást érintetlenül hagyta. Sokáig azt gondolták, hogy az anya „a” meghatározó szülő egy gyermek életében – apának lenni legfeljebb „másodlagos gondviselői” szerep. Egyfajta széljegyzet a gyerek életének margóján. Pedig ma már egyre többet tudunk arról, hogy az emberi faj a kooperatív nevelésre épül – egy gyereket egy közösségnek, és nem pedig egy magányos, magára hagyott anyának kellene felnevelni. Sarah Blaffer Hrdy antropológus és főemlőskutató szerint az emberi faj egyik sajátossága az is, hogy az apáknak jóval nagyobb szerep jut a gyermekek felnevelésében, mint a legtöbb állatfajnál. És hogy az apákban éppúgy benne szunnyadnak azok az evolúciósan kifejlődött szülői, gondviselői képességek, amik egy anyában is megvannak. A gondoskodás nem valami spéci női, anyai tulajdonság, hanem univerzális emberi képesség. Az apák nem csak kisegítő személyzet lehetnek – nem csak „besegítenek”. Hanem ugyanúgy szülők. Változik az, hogy mit jelent a család – és hogy mit jelent apának lenni. És ez jól van így. Ami nem változik, az a feltétlen szeretet és felelősség, amit egy igazi szülő érez a gyereke iránt – ez pedig nemtől független.