Bizonyára mindannyiunk számára ismerős az olvasmányainkból és a filmélményeinkből a kiképzőőrmester figurája. Aki az első pillanattól pokollá teszi az újoncok életét, folyamatosan bombázza őket saját maguk értéktelenségéről szóló üzenetekkel. Szorongást kelt és szégyent, hogy az újonc azt érezze: ő csupán egy jelentéktelen csavar a nagy gépezetben, akinek az egyetlen dolga, hogy a saját szükségleteit háttérbe szorítva, érzelmeit elfojtva szolgálja azt.
Ha van igazi megtestesülése annak, amit mérgező férfiasságnak (toxic masculinity) neveznek, hát akkor egy kiképzőőrmester az. Ha fáj valami, ha szomorú vagy, ha félsz: ezek mind illegitim érzelmek. Kifejezed őket? Ne legyél már ribanc! „Suck it up, be a man!”
Akik a kötelező sorkatonai szolgálat visszaállítását szorgalmazzák, elhiszik azt, hogy az ilyen típusú „neveléstől” lesz egy fiúból – igazi férfi. Elhiszik azt, hogy ez a szisztematikus megalázás és megszégyenítés valamilyen titokzatos módon jobb emberré tesz bennünket. Vannak szülők, akik direkt ilyen táborokba adják be a gyereküket, hogy majd ott „embert faragnak belőled”. És persze még mindig vannak pedagógusok – és nem csak tesitanárok – akik szerint a gyerekek megszégyenítése szükséges nevelési eszköz.
Pedig nem. Valójában lehet, hogy a hadsereg szempontjából jobb alapanyaggá teszi az újoncokat a megszégyenítés. Olyanokká, akik gondolkodás nélkül teljesítik a parancsot. De nem leszünk ettől jobb emberek – sőt, valójában borzasztó káros lelki megterhelést jelent. Különösen azokra, akik eleve már kora gyermekkoruk óta hurcolják magukkal a traumáikat, amik abból fakadtak, hogy egész kicsiként meg kellett tanulniuk elfojtani, háttérbe szorítani a saját, nagyon is emberi szükségleteiket arra, hogy szeressék, észrevegyék, értékeljék őket.
Nem csoda, hogy a hadsereg melegágya a pszichés és viselkedési zavaroknak. Beleértve a kiképzőőrmestereket is: egy 856 amerikai kiképzőőrmestert vizsgáló kutatás például azt találta, hogy jelentős részük maga is borzasztóan kiég, depressziós, szorongó, álmatlansággal küzd és iszik.
Én voltam az utolsó generáció, akit még behívtak sorkatonai szolgálatra – de én a polgári szolgálatot választottam. Kimaradt a kiképzőőrmester. Ugyanakkor a gyermekkorom nekem is bővelkedett az olyan felnőttekben/tanárokban/edzőkben, akik minden áron el akarták velem hitetni: hogy senki vagyok. És hittek benne, hogy ettől jobb ember leszek. Sajnos ezek a felnőttek gyakran egész életünkre velünk maradnak. A részünkké válnak. Egyfajta védekezési mechanizmussá: magunkévá tesszük, elébe szaladunk a megalázásnak.
Ott bent nagyon sokunkban lakik egy belső kiképzőőrmester. Alig várja, hogy ítélkezzen, a tekintély hangján, gúnyosan. Van, akiben olyan hangosan kiabál, hogy az teljesen elhallgattat minden más hangot. Valósággal megbénít. És ha félelmetesnek látjuk, az csak élteti. Igazából nem ellenség: te teremtetted, azzal a céllal, hogy védelmezzen, de a fejedre nőtt. Köszönd meg neki a szolgálatait: talán ideje, hogy pihenjen. Ideje nyugdíjazni.
