Gautama Sziddhárta – a későbbi Buddha – szülői karrierje elég rosszul indult. Finoman szólva.
Amikor megszületett a kisfia, Rahula, ő éppen akkor szembesült először a világ kegyetlenségével. Élete első szakaszát, mint elkényeztetett herceg, elszigeteltségben töltötte atyja palotájában. De amikor a palotából kimerészkedve szembesült a betegséggel, az öregedéssel és a halállal – élete gyökeres fordulatot vett. Otthagyta fiatal feleségét és újszülött kisfiát, és bevette magát az erdőbe a remeték közé, hogy választ találjon az őt kínzó kérdésekre. Ki vagyok én? Mi a szerepem, mi a dolgom ebben a világban?
Sokszor elgondolkodtam a történetnek ezen a részén: és nagyon együtt tudtam érezni az otthagyott feleséggel és az apa nélkül felnövő kisfiúval. Amióta szülő lettem, méginkább. Úgy érzem, én nem lennék képes erre a lépésre, és nem értem, Sziddhárta hogyan volt rá képes. Még akkor sem, ha igaz, amit Mircea Eliade vallástörténész feltételez: hogy a fiúgyermeket Gautama csak azért nemzette, hogy kielégítse apja igényét a trónörökös iránt. És persze a gyerek anyagi biztonsága szavatolva volt.
De gyakran eltűnődöm: vajon milyen érzelmi hatással volt az anyára és a fiúra, hogy otthagyták? Bizonyára hagyott maga után egy fájó hiányt. Vajon cipelt-e magával traumát a kis Rahula emiatt?
Mark Epstein amerikai pszichiáter és gyakorló buddhista meditáló a könyvében azt írja, Sziddhárta maga is traumatizált gyermek volt. Hiszen anyja a szülés után hamarosan meghalt – a legenda szerint egyetlen nő teste sem képes túlélni azt, hogy egy jövendő Buddhának adjon életet.
Epstein szerint a kis Sziddhárta bizonyára megszenvedte édesanyja halálát, még akkor is, ha egyébként apja palotájában mindenféle földi jóban dúskálhatott és valószínűleg több dajka szerető gondoskodása vette körül. Epstein szerint Sziddhárta egész gyermekkorában és fiatalkorában érezte, hogy valami nincs rendben vele – az anyátlan gyermek fájdalma idegenné tette a világban. És ez az idegenség is hozzájárult ahhoz a kereséshez, amit végül elvezette a buddhaságig. Persze ez csak egy elmélet, de mindenesetre sokmindent megmagyaráz(na).
A történet szerint évekkel később végül ismét keresztezte egymást az apa és fiú útja. Amikor Rahula hét éves lett, a Buddha tanítványai közé fogadta. A mítosz szerint a Buddhát már nem kötötte karma. De vajon kötelességének tekintette, hogy gondoskodjon az egykor elhagyott fia szellemi fejlődéséről? Különlegesebb helye volt, mint a többi tanítványnak? Mindenesetre a hagyomány szerint a legfontosabb tanításai közül nem egyet éppen Rahulának adott át. Ezeket feljegyezték az utókornak is. A közeljövőben majd leírok közülük párat, mert nagyon tanulságosak.
Ami ennek a posztnak a tanulságát illeti: az ember leginkább szülővé válva érti meg, hogy amennyiben Sziddhárta úgy dönt: a fiával és a feleségével marad, akkor lehetett volna remek vagy pocsék apa – de nagy valószínűséggel nem vált volna Buddhává (legalábbis abban az életében, ha valaki hisz a reinkarnációban). Nem vált volna Felébredetté. Pont azért nem, amit arról írtam, hogy mi a szülő létezésének alapja: irracionálisan megőrülni a gyerekéért (Uri Bronfennbrenner). Ez az őrület, ami tápláló lételeme a gyermeknek, legalábbis az első években, a ragaszkodás, az aggodalom, a szorongás ezer láncával köti a szülőt a keletkező és elmúló dolgok világához.