A Buddha szerint a haragnak mézédes a csúcsa, de mérgező a gyökere. Vajon miért állította ezt? Emlékezz csak vissza a legutóbbi alkalomra, amikor haragos voltál. Ez nem éppen egy pozitív érzés – és mégis, találunk abban valami groteszk élvezetet, ahogy elképzeljük, miként vágnánk vissza, miként büntetnénk meg azt, akit felelősnek tartunk érte.
A saját magunk igaza fölött érzett önelégült eufória megmérgezi a lelkünket: vakká és érzéketlenné tesz bennünket más álláspontok, más igazságok iránt. Csak a saját sérelmünk számít.
És ha ez a harag-transzállapot kollektív őrületté válik, annál bizony nincs rosszabb. Ha az emberi civilizáció történelmét nézzük, rengeteg példát találunk arra, hogy milyen borzalmas dolgokra képesek az emberek, ha engednek a saját önelégült igazság-tudatában pácolt szent harag delejének.
Pogromok. Lincselések. Máglyák. Kínzások. Népirtások. Ezek az útjelzői. Hiszen a rettenetes gonosztettek elkövetői gyakran váltig meg voltak arról győződve, hogy a történelem mérlegén az Igazság és az Erény végső soron az ő oldalukon áll. Még akkor is, ha egyébként valahol belátták, hogy amit tettek, az önmagában véve szörnyű volt.
Én személy szerint ezért vagyok nagyon óvatos azzal kapcsolatban, amikor például olyan bűncselekmények elkövetői fölött kell pálcát törni, mint a gyermekbántalmazások. Ne értsen félre senki: ahogy a posztjaimból már ezerszer kiderült, én is visszataszítónak tartom ezeket. Viszont amikor az elkövetők elleni lincs-hangulatba megy át az egész, akkor szerintem az teljesen félrevisz. Mert nem a rendszert nézzük, ami generációkon keresztül továbbadja a bántást és újratermel elkövetőt és áldozatot. Hanem egyes személyekre összpontosítunk, és utat engedünk a kollektív haragnak. Nem véletlen, hogy a kormányzat viszont éppen csak és kizárólag az elkövetők megbüntetésére akar fókuszálni. Hiszen eközben nem kell foglalkoznia a rendszerrel – ami az ő felelőssége.
Az igazságtalanság fölött érzett düh fontos érzés. Nem elfojtásra való. Meg kell élni – engedni kell, hogy átjárjon. Nem kell félni attól, hogy remegjünk a felháborodástól. Mint minden érzés, ez is fontos üzenetet hordoz számunkra, amit meg kell hallanunk. Ki kell fejeznünk. Ha nem így teszünk, az megbetegít bennünket.
De nem szabad hagyni, hogy eluralkodjon rajtunk és pusztító haraggá váljon. A magyar nyelv találó: „haragot tartani”, mondjuk. Mert nem a düh a fontos, hanem az, ha ragaszkodunk hozzá. Ha birtokolni akarjuk. Az éppúgy megbetegít, mint amikor magunkba fojtjuk a dühünket.
Rímel erre a Buddha tanítása: aki haragot tart, az olyan, mint aki izzó szenet vesz a kezébe, hogy megdobjon mást vele. Saját magát fogja megégetni.
Találni kell kreatív formákat, hogy a dühöt kifejezzük – mindenki a maga hajlandósága és képessége szerint. Én például írok. Véleményt formálok. És próbálom megfejteni és bemutatni a dolgok látszata mögötti ok-okozatok bonyolult, pókháló-finomságú láncolatát és hálózatát.
