A múltkor kitettem egy posztot arról, hogy az életünk ebben a mi magasan fejlett technikai civilizációnkban és fogyasztói társadalmunkban éppen olyan, mint egy fogságban tartott állaté az állatkertben. Kényelmes, de egyben rendkívül korlátozott. Még akkor is, ha mi azt hisszük, hogy rendkívüli szabadságot élvezünk.
Egyáltalán nem dicsekedhetem azzal, hogy amiről itt írok, az egy hű de eredeti gondolat lenne: előttem sokan megfogalmazták már ezt. Például ott van Máté Gábor új könyve, ahol ő ezt a jelenséget „mérgező kultúraként” azonosítja. Viszont a hozzászólásokból ítélve nem sikerült mindenkinek maradéktalanul megértenie, hogy miről is beszélek.
Egyesek szerint talán azt kritizáltam, hogy sok ember unalmas és középszerű életet él, amiben nincsenek igazán ízes, különleges élmények. És hogy az igazi szabadság az, hogy el tudjuk kerülni a rossz, a fájdalmas élményeket, miközben mindent meg tudunk tenni, minden vágyunkat ki tudjuk elégíteni, amit csak akarunk. De én ezzel nem értek egyet.
A jó élet jóval több, mint élményvadászat és élménygyűjtés. Nem attól lesz jó egy élet, hogy van egy bakancslistád, és arról minél több pontot ki tudsz pipálni: ez is megvolt, ez is megvolt. Láttam a Niagarát, megmásztam az Everestet, lefeküdtem 50 jó nővel/pasival, doktoráltam, kiadták a könyveimet, millióan osztották meg a posztomat, aranyérmet szereztem: akkor én most már biztos nagyon jó életet élek. Hát nem biztos.
A probléma az, hogy sokan az elme folyamatos szórakoztatását összetévesztik a boldog élettel. Azt tartják az élet netovábbjának, ha soha nem unatkoznak, ha soha nem szomorúak, ha mindig vidámak, ha nincsenek kielégítetlen vágyaik, ha megkapnak mindent, amit akarnak. És persze mivel szociális lények vagyunk: ha folyamatos pozitív visszajelzést kapnak másoktól, hogy menők.
Ezt nevezhetjük a boldogság hedonista, avagy gyönyörelvű megközelítésének. És itt nem kell feltétlenül csak és kizárólag a testi örömökre gondolni, mint az evés, ivás, szex, kütyük és ruhák. De gondolhatunk olyan élményekre is, amik látszólag „magasabb rendűek” – utazás, sport, karrier, közéleti siker, spirituális élmények stb. – amik esetében a mechanizmus mégis ugyanaz. A lényeg, hogy attól tesszük függővé a boldogságunkat, hogy valamit (jó élményeket) birtokoljunk, kontrolláljunk, megszerezzünk, megtartsunk – és valamit (rossz élményeket) pedig elkerüljünk.
Az így felfogott hedonista boldogság nem más, mint egy egyszerű algebra: ha az életedben sikerült maximalizálnod a kellemes élményeket, míg minimalizálnod a kellemetlen élményeket, akkor boldog vagy.
Van azonban a boldogságnak egy ennél jóval érettebb és átgondoltabb formája. Amit az emberiség kiváló elméi saját kárukon tanultak meg, és hirdetnek már sok ezer év óta. Keleten és Nyugaton egyaránt. Az ókori görög filozófusok nyomán ezt a boldogságot nevezhetjük eudaimonikus boldogságnak. A lényege, hogy a jó élet – egyfajta tartós elégedettséget takar.
Ez az élettel való elégedettség nem feltétlenül függ attól, hogy pillanatnyilag sikerül-e élvezetet átélnünk vagy elkerülni minden fájdalmas élményt. Hanem egyfajta képességet jelent arra, hogy szembenézzünk vele, bármit is hoz az élet. Képességet arra, hogy megízleljük az örömteli élményeket, de egyben ne ragaszkodjunk hozzájuk görcsösen, amennyiben véget érnek. És képességet arra, hogy ne törjenek meg minket a negatív élmények. Megéljük őket szőnyeg alá söprés vagy teljes kétségbeesés nélkül.
Az igazság az, hogy a legnagyobb szenvedést mindig azzal okozzuk magunknak, amikor menekülünk a fájdalom elől. Vagy ha ragaszkodunk az élvezethez.
Az eudaimonikus boldogság gyakorlója számára valaminek az értékét nem feltétlenül az adja meg, hogy mennyire élvezetes és gyönyörteljes, vagy mennyire fájdalmas és nyugtalanító élmény. Próbálja mindennek az értékét és hasznosságát mérlegre tenni, egyfajta fenntarthatósági elemzésnek alávetni, és megállapítani, hogy vajon az adott cselekedet, reakció mennyire járul hozzá hosszú távon az ember gyarapodásához és kiteljesedéséhez. Így tehát bizonyos körülmények között választja inkább a fájdalmasat, az unalmasat, a félelmeteset stb., mert tartós jelentést talál benne.
A hedonikus szabadság az, hogy megtehetsz bármit, amire vágysz, és nem kényszeríthet rá senki, hogy átélj bármilyen rossz élményt. Az eudaiomonikus szabadság viszont az, hogy megszabadulsz a saját elméd béklyóitól és a görcsös kényszertől, hogy az élmények kontrolljához kösd az élettel való elégedettségedet. A hedonikus szabadság excentrikus, centrifugális: folyamatosan egyre többet, egyre mást akar. Az eudaimonikus szabadság egy centripetális önismereti ösvény, ami egyre beljebb vezet saját magunkba.
Hát valahogy így.