Emlékeztek Sherezádéra, az 1001 éjszaka hősnőjére? Aki minden nap új mesét mesél a perzsa királynak, hogy az nehogy kivégezze. A meséket pedig úgy fejezi be, hogy függőben hagyja a történet egy szálát – így a király oldalát majd kifúrja a kíváncsiság, hogy mi lesz a folytatás. Ezzel megszületett az, amit a mai Netflix-sorozatokból már unalomig ismerünk, és amit angolul cliffhanger-nek neveznek. Amikor az epizód végén a történések függőben maradnak, így szavatolva, hogy a néző oda legyen ragasztva a képernyőhöz és folytassa a sorozatot.
A cliffhanger az emberi kíváncsiságot használja fel arra, hogy gyakorlatilag egyfajta függőséget idézzen elő. Bizonyára sokan ismerjük a kínt, amikor nem tudhatjuk meg, mi történt a kedvenc főhősünkkel/főhősnőnkkel, mert az eseményeknek egyszer csak vége szakad: folyt. köv.
Neurológiai kutatásokból kiderült, hogy a függőséggel való párhuzam nem csupán elvont hasonlat: az ilyen típusú kíváncsiság/sóvárgás éppúgy az agyunk jutalmazó rendszerét indítja be, mint például egyes drogok. Az agyunkat a cliffhanger fokozott dopamin-kiválasztásra készteti. Ez az izgalom az, ami az embereket a képernyő elé szegezi: és a streaming-szolgáltatóknak a stabil profitot biztosítja.
A szakirodalomban úgy nevezik: reward based learning, azaz jutalom alapú tanulás. Megtanítjuk az elménket arra, hogy a sorozatnézés izgalommal és örömmel (jutalommal) jár, ami kiragadja a szürke hétköznapok unalmából és banalitásából. Elfeledteti a magányt és csillapítja a fájdalmat. Ezért az elménk sóvárogni fog iránta.
Jordan Litman és Paul Silvia pszichológusok ezt a fajta kíváncsiságot úgy nevezték el, hogy „deprivációs kíváncsiság”: egyfajta kényszeres vágy arra, hogy valamilyen információ birtokába juthassunk. A lényege tehát egy információs hiány betöltése. („Ó, hogy is hívták azt a színészt abban a filmben? Na… Itt volt a nyelvem hegyén…”)
Van azonban a kíváncsiságnak egy másik, világosabb oldala is. Ezt a fajta kíváncsiságot Litman és Silvia úgy nevezték el, hogy „érdeklődés kíváncsiság” (interest curiosity). Ez nem valamilyen speciális információ birtoklására irányul. Nem egy hiány betöltése. Nem a valahová megérkezés iránti sóvárgás. Hanem az utazás öröme és a felfedezés izgalma.
Gyakorlatilag ez is jutalom alapú tanulás: azonban inkább kinyit, és nem bezár bennünket a világra. Az érdeklődés-kíváncsiság alapvető szerepet játszhat abban, hogy az ember felépüljön bármilyen olyan, őt kínzó lelki nyavalyából, ami a félelem és tehetetlenség ketrecébe zárja az elméjét.
Legyen bármi a problémánk gyökere, legyen bármilyen fájdalmas érzelemről, élményről szó – szorongás, stressz, pánik, sóvárgás, gyász és a többi – az elme képes arra, hogy megfigyelje magát. Reflektáljon magára. Ahelyett, hogy hagyod, hogy beinduljon az önmarcangoló automatizmus, és mechanikusan reagálj az érzelmeidre, úgy kell megfigyelned magad, mint ahogy egy érdekes járművet, eszközt figyelnél meg működés közben: „Hm, érdekes, vajon mit is érzek pontosan? Vajon pontosan milyen fizikai észlelésekkel járnak ezek az érzések?”
Nem véletlen, hogy Pema Chödrön buddhista szerzetesnő azt tanítja: „legyen nagyobb a kíváncsiságod a félelmednél.”
Egészséges kíváncsiság nélkül ugyanis nem alakíthatjuk ki azt, amit Carol Dweck, az emberi motivációt kutató pszichológus „gyarapodás mindset” (growth mindset)-nek nevezett. A hozzáállást, ami a nehézségekben lehetőséget lát, a hibákból és kritikákból tanul, mások sikeréből inspirálódik. Ami éppen ellentéte a „zárt mindset”-nek: amikor a nehézségekben leküzdhetetlen akadályt látunk, a hibáinkból és kritikákból azt szűrjük le, hogy reménytelen eseteket vagyunk, és fenyegetve érezzük magunkat más sikerétől.
Judson Brewer amerikai pszichiáter és neurotudós szerint a kíváncsiság – szupererő. Mert segít abban, hogy az agyadat átállítsd a túlélési reaktivitás módból a gyarapodási módba.
Ez persze nem jelenti azt, hogy évtizedek alatt bevésődött szokások, automatizmusok egyik napról a másikra meghaladhatók lennének. Az emberi elmét éppen úgy „rá kell szoktatni” arra, hogy kíváncsisággal reflektáljon a negatív érzéseire, mint ahogy rászoktattuk arra, hogy bekapcsolja a robotpilótát. Az önostorzó, kényszeres tépelődést (ruminációt), az aggodalmat, a különféle izgalmi állapotokba és gyönyörökbe való menekülést. A jó szokások kialakítása gyakorlást igényel. És azt, hogy az elme megtanulja: ez a fajta reflexió hosszú távon nagyobb, tartósabb örömmel jár, mint az eddigi elterelő taktikái.
