„Az alkoholistákat szinte kivétel nélkül kínozza a magány,” jelentette ki Bill Wilson, az Anonim Alkoholisták mozgalmának egyik alapítója. Akár szégyenlősek voltunk, folytatja Wilson, akik nem mertek barátkozni, akár nagyvilági és harsány figurák, akik a társaság középpontjában csillogtak: „mindig ott volt egy titokzatos határ, amin sem áthatolni nem tudtunk, sem pedig megérteni azt.”
Szerintem ezt a „titokzatos határt”, ezt a láthatatlan, de mégis áthatolhatatlannak tűnő üvegfalat, ami megakadályoz abban, hogy igazán közel engedjünk másokat – mi is sokan megtapasztaltuk, akik egyébként nem piálunk mértéktelenül. Nálunk talán más pótcselekvésekben, más kényszeres ragaszkodásokban, más önpusztító viselkedésmintákban nyilvánult meg – de az élmény, amiben ezek gyökereztek, ugyanaz: hogy nem tartozunk igazán sehová. Hogy idegenek vagyunk.
Néha elgondolkodom, hogy éppen azok az emberek, akik egyébként meglepő lojalitást mutatnak bizonyos rossz szokásaikhoz, mennyire kiszámíthatatlanok és megbízhatatlanok, ha emberi kapcsolatokról van szó. Pont amikor már valaki éppen közel kerülne hozzájuk: megrémülnek és visszakoznak. Az új és idegen, de mégis valódi, emberi kapcsolódás elől belemerülnek újra a régi és ismerős pót-kapcsolódásokba. Mintha valaki inkább maradna a pince kínzóan hideg, de ismerős neonfényében ahelyett, hogy kimerészkedne a végtelen kék ég alá a valódi napfénybe.
A magány nem ereszti: mert hiába szenvedést hoz, de olyan komfortos. Olyan kiszámítható. Felelősséget vállalni más iránt: ez tele van ismeretlen kockázattal. Mi van, ha kudarcot vallasz? Mi van, ha elutasítanak? Mi van, ha… Ehelyett előszeretettel választja inkább a lassú, langymeleg, halogató tespedést. Mert az valamilyen szinten a kontroll és stabilitás illúzióját adja – míg a valódi kapcsolódásban fel kell adni az illúziót, hogy te ellenőrzöl mindent.
Az évek során meggyőződésemmé vált, hogy ez a gyermekkorunkból magunkkal hurcolt kapcsolódási deficit az, ami a legtöbb, a társadalom által „antiszociálisnak” és „deviánsnak” ítélt viselkedés mögött áll. És meggyőződésemmé vált az is, hogy pont itt, pont ebben áll a gyógyulás lehetősége is. Hogy valamilyen mélyebb szinten képesek legyünk megélni a kapcsolódást – és feladni a görcsös vágyat a kontrollra, a félelmet a kockázatos felelősség-vállalástól.
