A mobiltelefon az új drog – ez jutott eszembe, amikor olvastam, hogy Pintér Sándor ezúttal már a tanárok mobilhasználatát is tiltaná az iskolákban.
Nem teljesen az persze: kezdjük a különbségekkel! A kábítószerek használata bűncselekmény, a mobilok használata legális, azokat (egyelőre) csak az iskolából próbálják kitiltani. A droghasználatról szerintem mindannyian azt gondoljuk (a tiltáspártiak és a fűszívás apostolai is), hogy jobb lenne, ha egyáltalán nem kerülne rá sor 18 év alatt (csak éppen sor kerül rá, akár akarjuk, akár nem). A mobilhasználatnál viszont ez nem ennyire egyértelmű. Sokan gondoljuk, hogy bár indokolt korlátozni a tinik mobil-használatát, de ettől még igenis szükség van rá, még az iskolában is. Mégis, a mobilhasználat és a droghasználat közötti minden különbség dacára számos nyugtalanító párhuzamot lehet fellelni abban a hatósági szemléletben, amely a drogtilalom és a mobiltilalom alátámasztására, legitimálására szolgál.
Először is, mindkét esetben sokkal inkább morális pánikon alapul a jelenlegi döntéshozás, mint bizonyítékokon és társadalmi, szakmai párbeszéden. Ez utóbbi szinte teljesen hiányzik. Tipikus rendőrállam. Rendészek kiadják a parancsot, mindenki egyen egy narancsot – aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére. Bizonyíték-alapú szakpolitika, hatásvizsgálatok, iskolai autonómia: nuku.
Hiányzik ezenkívül az a fajta differenciálás, hogy egy bizonyos viselkedés attól függően, hogy milyen kontextusban és környezetben (setting) és milyen hozzáállással, céllal, milyen állapotban (set) történik, lehet ártalmas vagy lehet hasznos. Az államnak feladata, hogy bizonyos jelenségeket korlátozzon. De nem mindegy, ezt hogyan teszi. Sokkal könnyebb valamit totálisan tiltani vagy teljesen szabályozatlanul hagyni, mint okos, az élethez igazodó szabályokat alkotni.
Sokkal könnyebb valamit teljesen betiltani, mint megtanítani az embereket arra, hogy okosan, ésszel használják azt. Eszközöket adva nekik, hogy csökkentsék a kockázatokat. Képességeket fejleszteni, amelyekkel az ártalmak csökkenthetők. A közösségben alulról felépített normák, fogyasztói kultúra kialakulását támogatni. Egyszerűbb felülről teljesen betiltani valamit, mint az egészséget és jóllétet szem előtt tartó szabályokkal visszaszorítani az egyébként legális ipar agresszív profit-orientált nyomulását, marketingjét. Könnyebb szemellenzősen tiltani, mint megállapítani, hogy hol, mikor, milyen körülmények között lehet, és mikor nem.
Ott van például az, hogy a mobilhasználat az iskolákban növeli a cyber-bullying (zaklatás) jelenségét. Sokkal könnyebb az államnak és az iskolának azt mondani, hogy elvesszük a mobiljaitokat, mintsem megnézni, hogy vajon ez a jelenség miből fakad. Könnyebb rendészeti és adminisztratív eszközökkel büntetni, tiltani, mint hogy foglalkozni kelljen a gyerekek és tanárok pszichés problémáival, az iskolai közösségi légkörrel, az online térben megnyilvánuló megszégyenítés és erőszak szubkultúráival. Ahhoz ugye nem tanulógépnek kellene tekinteni a gyerekeket, hanem le kellene ülni beszélgetni velük, mint érző, gondolkodó emberekkel.
És ez az, ami szerintem a leginkább hiányzik: ez jött ki azokból az interjúkból is, amiket még a magyarországi iskolai prevencióban dolgozó szakemberekkel készítettem. Hogy nem csak egyszerűen a drogprevenció hiányzik az iskolákból, ennél a probléma jóval nagyobb. Ami igazán hiányzik, hogy nagyon sok gyerek a magyar iskolákban teljesen magányosnak, elszigeteltnek és kiszolgáltatottnak érzi magát. Aki nem tud senkihez bizalommal fordulni, ha problémái vannak otthon, vagy a kortársi közösségben. Bár a drogokkal való kísérletezés önmagában nem patológiás tünet, de amikor egy gyereknek drogproblémái vannak, amikor a kísérletezésből abúzus lesz, akkor az ezért van. És ugyanezért van az is, amikor egy gyerek teljesen egészségtelen kapcsolatot alakít ki a mobiltelefonjával, és egyfajta pajzsként használja a valóság ellen. Annak a tünete, hogy valami nagyon nincs rendben az életével. És a szemellenzős tilalmak mindig csupán tüneti kezelést képesek nyújtani.