A spiritualitás terén is jelentkezik a nemi szerepek hatása.
Mi, férfiak, jellemzően szenvedünk attól a fogyatékosságtól, hogy képtelenek vagyunk érett, felnőtt módon kifejezni az érzelmeinket. A megküzdési stratégiáink, ha belegondolunk, valójában borzasztóan gyerekesek. Leülni és egy üveg piába fojtani a bánatot? Emészteni magad belül, miközben sziklaszilárd kifejezést erőltetsz az arcodra? Nehezen tudunk kedvesek és gyengédek lenni, mert rettegünk attól, hogy puhának, érzelgősnek, nőiesnek bélyegeznek minket (az is sokat elmond önmagában, hogy a „nőies” az valami szégyellésre méltó dolognak számít). A spirituális fejlődésünket is próbáljuk ebben a mederben tartani, csak semmi picsogás. Pedig a szellemi fejlődésünk útján a hideg intellektualizmus és racionalizmus kevés – mindig eljutunk egy holtpontra, ahol a szívünk feltárulkozása nélkül zsákutcába kerülünk.
Ami a nőket illeti, őket is gyakran szocializálják arra, hogy ne mutassák ki bizonyos érzelmeiket. Ilyen például a düh. A dühös nő az nem nőies ugye. Az fúria, hárpia, ahogy mondják. A nő legyen mindig kedves, anyáskodó, alázatos és szelíd. Márpedig az egészséges düh (nem a kontroll-vesztett haragról beszélek!) éppen úgy a lélek védekező-mechanizmusa, mint ahogy az immunrendszer a testé. Ha a dühöt elfojtod, megbetegszel. A nő számára a spirituális fejlődés útján az lehet a zsákutca, hogy nem képes meghúzni maga körül az egészséges határokat. Ha a spiritualitást arra használja, hogy egyfajta mérgező pozitivitással eltemessen magában minden negatív érzelmet. Ha az elfogadást és együttérzést úgy értelmezi félre, hogy bennmarad bántalmazó kapcsolatokban.
Néha egy nő számára a megfelelően kifejezésre juttatott düh éppen annyira gyógyító erővel bírhat, mint egy férfi számára a sírás.
