Tegnap egy olyan meditációs gyakorlatot végeztem, aminek a lényege az volt, hogy tudatosan megfigyeltem és felcimkéztem nem csak a szappanbuborékként keletkező és elmúló gondolatokat – de azokat a gyakran tudatküszöb alatt lappangó érzelmeket is, amelyekből táplálkoznak.
Megdöbbentő, hogy mennyi gondolatunk származik félelemből. Sokarcú, magát ezerféle álarc mögé rejtő félelemből.
Félelem attól, hogy nem teljesítek eredményesen a különféle társadalmi szerepeimben. Mint apa. Mint társ. Mint barát. Mint munkatárs. Mint családtag. Az elme rémképeket sző, látomásokat. Kudarcról. Megszégyenülésről. Beindítja az összehasonlító üzemmódját, amiben minden, amit teszünk, görbetükrön keresztül torznak tűnik.
Mit gondolnak majd rólam mások? Csalódni fognak-e bennem? Nem maradtam, maradok-e ki valami fontosból? Vajon nem vagyok-e igazából egy jelentéktelen senki? Szeret-e, tisztel-e úgy igazán bárki? Vajon nem vagyok-e imposztor, aki csak tetteti, hogy ugyanolyan értékes ember, mint a többi? Az emberi elmét folyamatosan ilyen kérdések izgatják és zaklatják. Még ha nem is önti szavakba őket, csak zsigeri bizonytalanságként hullámzanak a mélyben. Sőt, akkor méginkább.
Én. Engem. Enyém. Az egó szűkölő félelme bugyborékol, szörcsög. A gondolatok riadt madárrajként reppennek fel belőle.
Vajon honnan jön ez a rengeteg félelem bennünk, emberekben? Miért érezzük folyamatosan azt, hogy nem vagyunk elegek? Miért ez a folyamatos menekülés a jelen pillanat elől a múltba és a jövőbe?
Mi emberek félőlények vagyunk. Ez a félelem persze evolúciós szükségszerűség – hasznos. Hiszen ez az, ami folyamatosan sarkall minket túlélésre. Fajfenntartásra. Ez az evolúciósan belénk kódolt túlélő-félelem számunkra egyben szociális félelem is. Hiszen mi, emberek, sokkal jobban rettegünk a fizikai megsemmisülésnél is a szociális megsemmisüléstől. Attól, hogy a közösségeinkben, a társadalmunkban elutasítanak, kirekesztenek, megszégyenítenek minket. Ez a félelem nem kis részben a gyermekkorunkban gyökerezik. Amikor felnőttek – a mi akkori szemünkben óriások, istenek – visszajelzéseitől függött számunkra minden. Elutasításuk kockázata egyben a megsemmisülés kockázataként jelent meg számunkra.
Ha a félelem eluralkodik, az megmérgezi a lelket. Márpedig a világ, a társadalom, a kultúra, amiben élünk, folyamatosan bombáz minket olyan ingerekkel, trigerekkel, amik félelem-reakciót váltanak ki, ha kell, ha nem. Pszichológiai hiánygazdaságot folytatunk: a társadalmi elvárások, a reklámok nem termékeket, hanem hiányokat adnak el nekünk, amelyeknek a létezéséről sem tudtunk korábban.
Ha minden nap elcsendesedsz legalább pár percre, hogy befelé fordítsd a figyelmed, hogy megfigyeld az elméd működését (ezt hívják meditációnak), akkor a félelmek félénken kidugják az orrukat a kulisszák mögül, és kíváncsian visszanéznek rád. Rádöbbensz, hogy ők nem te vagy. Görgeted őket magad előtt, eteted, táplálod, hizlalod őket, láncokba rendezed őket, történeteket mesélsz róluk, ragaszkodsz hozzájuk – de nem vagy ők.
A buddhisták ezt az élményt úgy hívják: anatta. „Nem-én”. Felszabadító hatással van.
