Egy történet szerint még a múlt században egy protestáns misszionárius próbált megtéríteni egy öreg hindut Kalkutta utcáin. Ékes szavakkal festette le előtte Jézus Krisztus áldozatát, az Evangélium üzenetét, a feltámadás ígéretét, a kárhozottakra váró szenvedést a pokolban.
Az öreg csendben végighallgatta, majd amikor befejezte, így szólt: „Kedves Uram, én elfogadom, hogy Jézus egy valódi közvetítője volt az isteni igazságnak, akinek a tanításai örökérvényű értéket jelentenek az egész emberiség számára. De hasonlóan elfogadom ezt a Buddháról, vagy akár Krishnáról is. Ami viszont nem fér a fejembe, hogy ha Isten mindenható és jóságos, hogy lehetett volna annyira szűklátókörű és fukar, hogy kizárólag egy üdvözítőt küldött volna az emberiségnek, és azt is csak a nyugati embereknek?”
Valahogy én is így vagyok a világvallásokkal. Nem vagyok az a harcos ateista típus, aki zsigerből elutasítja a mítoszaikat és a tanításaikat. Egyesekben kimondottan sok igazságot vagyok képes én magam is felismerni és alkalmazni az életemre. De ami viszont soha nem fért a fejembe, és amivel soha nem tudtam azonosulni: az a szűklátókörű dogmatizmus és fundamentalizmus. Ami kizárólagosságot követel egyetlen igazság, egyetlen hagyomány számára, és minden mást hamisként, eretnekségként, pogányságként utasít el. Ami azt feltételezi, hogy csak az ő kultúrköréhez tartozó embereknek nyilatkoztatta ki az igazságot az Isten, mindenki más meg tévelyeg.
Sokan azt mondják, a vallások olyanok, mint az ösvények, amik ugyanarra a hegycsúcsra vezetnek fel más és más irányból. Én ebben nem vagyok biztos. Mert bár igen, ösvényeknek ösvények, de vajon valóban ugyanaz-e a hegycsúcs, amire felvezetnek? És még ha létezik is, akkor is biztosak vagyunk benne, hogy minden vallás ugyanoda vezet fel? Vajon tényleg igazsággá válik valami attól, hogy sok ezer, vagy akár sok millió ember valamiféle írott vagy íratlan hagyomány nevében kinyilatkoztatottnak tekinti? Szerintem nem.
Én abban hiszek, hogy az embernek a saját ösvényét kell megtalálnia és járnia. Vannak irányjelzők, vannak kalauzok, vannak térképek – de ezeket nem lehet bálványként tisztelni. Végső soron képesnek és bátornak kell lennünk rálépni arra az ösvényre, ahová az értelmünk és a szívünk vezérel, még ha nehezen járhatónak és veszélyesnek is tűnik. Sokan attól tartanak, hogy a világvallások tekintélyének megkopása a gyökértelen nihilizmus és materializmus korát hozza el. Pedig szerintem ez nem szükségszerű. Elhozhat egy olyan reneszánszt is, amit a nyitott, érett és felnőtt spirituális fejlődés jellemez.
