Ez most hosszú lesz, bocs – de le kellett írnom a gondolataimat ezen a sötét órán, és nem ment röviden. Remélem lesz, aki végigolvassa.
Bibó Istvánnak van az a zseniális elemzése, amiben megkülönböztet két olyan lelki alkatot, amik a magyar közélet torzulásai következtében jöhettek létre. Az egyik a hamis realista: aki „a hazugság fennálló és érvényesülő konstrukcióját” fogadja el valóságnak. A másik pedig a túlfeszített lényeglátó – a hazugságon átlátó, de mégis, az igazmondása miatt egyre elszigetelődőbb, duzzogó belső vagy külső emigrációba szoruló írástudó.
Mindkettőnek hosszú hagyománya van. A hamis realisták véleményvezéreinek sora Tisza Istvántól Horthy Miklóson és Kádár Jánoson keresztül elvezet Orbán Viktorig. A túlfeszített lényeglátók útja pedig Kármán Józseftől az emigráns Kossuthon és Ady Endrén keresztül elvezet egészen hozzánk: napjaink zúgolódó, elégedetlenkedéseiben is egyre inkább elszigetelt rendszer-kritikusaiig. Bibó remélte, ez a megosztottság még az életében megszűnik, de tévedett. Elemzése éppen olyan aktuális ma, mint volt száz éve.
Ami a túlfeszített lényeglátók számára mindig is egyfajta mentsvárat jelentett a „magyar ugar” mostoha elszigeteltségében, az a fejlett Nyugatnak egyfajta konstrukciója volt. Amihez a maguk módján éppúgy ragaszkodtak, mint ahogyan a hamis realista a maga hazugság-konstrukciójához. És eközben ez az idealizált Nyugat konstrukció le is vált a valódi, létező Nyugattól. Ami, ahogy egyébként Váncsa István szellemesen rámutatott, már Hadrianus kora óta hanyatlik, és mindig azok a népek jártak jól, amik együtt hanyatlottak vele.
Az idealizált Nyugat – Kármán Eldoradója, Ady Párizsa – mindannak a megtestesülése a túlfeszített lényeglátó számára, ami Magyarország – nem. Művelt. Fejlett. Toleráns. Nyitott. Szabad. Független. Szolidáris. Amire lehet mutogatni. Amivel lehet összehasonlítani az elmaradott magyarországi viszonyokat. Persze ebből a jó nép gyakran csak annyit ért meg, hogy a Nyugat – gazdag. Mi meg szegények vagyunk. De a túlfeszített lényeglátó pont arra próbál sziszifuszi kétségbeeséssel rámutatni, hogy a jólét és a szabadság számunkra is elérhető lenne, ha másként intéznénk közös dolgainkat. Ha megbecsülnénk azokat az értékeket, amiket előszeretettel lenézünk. És főként: ha nem hizlalnánk a hamis realisták által felépített köldöknézős hazugság-konstrukciókat.
Vannak olyan történelmi időszakok, amikor a Nyugatnak ez az idealizált konstrukciója összeütközésbe kerül a valósággal – a valódi Nyugattal. Például amikor 1914-ben a művelt nyugati nemzetek egymás torkának estek és olyan vérontást rendeztek a fejlett technológiájukkal, amit még nem látott az emberiség – akkor nehéz volt lelkesedni a fejlett Nyugat iránt. A túlfeszített lényeglátók nem feltétlenül nyugatmajmoló, Nyugat-bálványozó hülyék. Ők is elismerték és elismerik, hogy Nyugatról nem csak jó dolgok jönnek. Az embert kizsákmányolandó munkaerővé vagy agyatlan fogyasztóvá redukáló kapitalista fogyasztói társadalomért például kevéssé szoktak lelkesedni. Akárcsak a gyarmatosításért és annak örökségéért, az elitizmusért, a társadalmi egyenlőtlenségekért. De azért, ahogy arra a túlfeszített lényeglátók rámutatnak: bár a Nyugatnak megvannak a maga fogyatékosságai, ezeknek a nyavalyáknak a gyógymódját sem lehet remélni a keleti despotizmus szellemétől, csakis a nyugati típusú szabad gondolkodástól.
Mi itt a 21. század elején, akiknek végig kellett néznünk, hogy a rendszerváltás álma miként fordul át rémálomba, és miként süpped vissza az ország abba a despotikus tespedésbe, amiről már azt hittük, hogy éppen magunk mögött hagytuk – egyfajta dacos vigaszt adott, hogy ami Magyarországon történik, az valamiféle deviancia. Eltérés attól az iránytól, ahogyan a dolgok Európában és a világon mennek. Legalábbis ha a dolgok nagy körforgását nézzük. Elszigeteltségünkben, kudarcos ellenállási mozgalmainkban is vigaszt adott a tudat, hogy ez a kétséges társadalmi kísérlet, ez az újabb hamis realista hazugság-konstrukció, amibe belehajszolták az országot és a népét, csupán egyfajta komikus cirkuszi mutatvány. Ami a művelt Nyugat bruhahája közepette fog előbb-utóbb magától kifulladni és kimúlni. És a hajónk – kompország – előbb-utóbb biztos kikötőre lel ott, ahol mindig is ki kellett volna kötnie, Szent István óta.
Sajnos azonban az elmúlt években azzal kellett szembesülnünk, hogy a rákos daganat, ami Magyarország testében burjánzik, és aminek eredetét egyébként gyakran Oroszországban sejtjük, nyugtalanítóan sok nemzetközi áttéttel rendelkezik. Még azokban az angolszász demokráciákban is, amelyek gyökerei ezerszer ősibbek és mélyebbre nyúlnak, mint a magyar demokrácia gyökerei, ami a tekintélyelvűség hosszú évtizedeit megszakító tiszavirág-életű időszakokban volt képes csupán realitássá válni.
Ami miatt a 2024-es amerikai elnökválasztás minket, magyarokat különösen rosszul érint, az a sajátos helyzetünkből fakad. Másfél évtizede vívjuk már szélmalomharcainkat egy olyan rendszerrel, ami hihetetlenül immunisnak bizonyult az értelem, az igazság, a puszta tények kritikájával szemben. Ahol mi az emberek jobbik oldalához, elveihez, szolidaritásához, értékeihez próbálunk szólni, ott a rendszer hazugságokkal, zsigeri indulatokból és félelmekből építkezve támad vissza. De a kudarcainkban is adott egyfajta vigaszt, hogy valahol ott kint, Nyugaton, azért még világít a Fény. Van egy világítótorony, aminek a jelzéseihez igazodhatunk, ami támogat minket a küzdelmeinkben, reményt nyújt a sötét órákban.
Sajnos most a Nyugatnak ez a koncepciója – vagy mondhatni, illúziója – a szemünk láttára omlott össze. Hitetlenkedve néztük, ahogy egy narancsfejű nárcisztikus pszichopata bohóc Thomas Mann varázslójához hasonlóan táncoltatja Amerikát. Szorongva ismertük fel a nyugtalanító hasonlóságokat abban az immunitásban, amivel lepattantak róla a legmegalapozottabb kritikák is. Jól ismertük a hazugságokat, amelyeket ezerszer cáfoltak, és mégis: zombiként újra és újra felütötték fejüket, tömegeket fertőzve meg. Mindvégig bíztunk benne, hogy az amerikai demokrácia elég erősnek bizonyul ahhoz, hogy ne engedje mégegyszer hatalomra jutni azt az embert, akiről tudván tudja: a demokrácia lényegének az elpusztítására tör. Mert 2016-ban lehetett azt mondani, hogy a nép jelentős része nem értette, hogy kicsoda Trump, de 2024-ben ez már nem mondható el. Akartuk hinni, hogy Hitler intő példája után már nem kerülhet fasiszta wannabe diktátor demokratikus úton hatalomra Nyugaton. És mégis.
A világ közvéleményének értelmesebb, gondolkodóbb részének most szörnyülködve szorul össze a szíve: ezt nem hiszem el. De mind közül éppen azokban az országokban van ennek az eseménynek a legszörnyűbb lélektani hatása, mint amilyen Magyarország. Mi már átéltük ezt a sokkoló érzést, többszörösen, a saját választásaink után. Ezt a kétségbeesést és csalódottságot – elárultságot és kirekesztést. És most kihúzták a lábunk alól azt a talajt, amit szilárdnak hittünk: hogy Nyugaton legalább nem történhet meg az, ami nálunk megtörtént.
Valahol a Nyugat idealizált illúziójának ez az összeomlása szükségszerű volt. Megint az volt – hiszen ez már előfordult párszor a történelemben. Nekünk is, mint annyi generációnak előttünk, meg kell tanulnunk levenni a szemellenzőt. Meg kell értenünk, hogy azok az eszmék, amelyekben hiszünk, nem köthetők földrészekhez vagy országokhoz. És bár sokat tanulhatunk a nyugati társadalmaktól, de azok sem immunisak ugyanazon szociális és politikai betegségekkel szemben, mint amik a magyar közéletet leamortizálták.
Most úgy érezzük, egyedül vagyunk. De valójában nem vagyunk egyedül. Rengeteg ember gondolkodik, érez úgy a világon, mint mi. Lehet, hogy egyelőre még szervezetlenebbek vagyunk és megosztottabbak. Lehet, hogy még nem találtuk meg az ellenszerét egy csomó olyan bűvésztrükknek, amivel Orbán, Putyin, Trump és a társaik ámítják a tömegeket, a legújabb digitális kommunikációs technológiákon élősködve. De mégis, sokkal nagyobb erőt képviselünk, mint gondolnánk. És ez az erő, ez meggyőződésem, előbb-utóbb le fogja gyűrni ezt a betegséget. Ezek a fasiszta bábjátékosok is éppúgy bele fognak gabalyodni és fulladni a saját hazugságaikból szőtt pókhálóba, mint az összes többi, aki előttük járt. A gyógyulás persze gyötrelmes lesz, mint mindig. De elkerülhetetlen az is éppúgy, mint ahogy elkerülhetetlen volt ez a mostani összeomlás. A vihar tombol, a sötétség sűrű, nem állíthatod meg. De ők sem a hajnal hasadását.
kép: Ludolf Backhuysen
