Az egyik zsákutca szerintem, amikor a traumáról és a függőségről úgy gondolkodunk, mint rajtunk kívülálló, démoni erőkről. Amikkel egyfajta harcot kell folytatni: le kell őket győzni. Az angyali, pozitív erők segítségével persze. A felépülés pedig, ebből a látószögből, egyfajta manicheus küzdelem jó és rossz között.
Pedig nincs ebben semmi démoni. A trauma, mint sokszor elmondják, nem a rossz dolog, ami történt veled. Hanem az, ahogy rossz dolgok következtében az agyad huzalozása, és ennek következtében az elméd működése megváltozott. Eltorzult. A függőség pedig nem más, mint egy megküzdési stratégia. Egy olyan bevésődött szokássá vált viselkedésminta, amivel a trauma következtében megváltozott valósághoz próbál alkalmazkodni az elméd.
Maga a trauma, még ha ez paradoxnak is tűnik első hallásra, a Te javadat szolgálta. Egy védekező-mechanizmusban gyökerezik. Ami ugyanakkor olyanná vált, mint egy megakadt lemez: a tű folyamatosan visszaugrik ugyanahhoz a hamis dallamhoz. Újrajátsszuk a múltban rekedt dallamot és nem vagyunk képesek miatta jól reagálni a jelenre.
Akár úgyis felfoghatjuk a traumát, mint egy cipőt. Amit egykor azért vettünk fel, hogy a lábunk ne sérüljön a göröngyös, sziklás úton. És annak idején betöltötte a funkcióját – csakhogy képtelenek vagyunk levenni. Még azután is, hogy kinőttük, és kisebesíti a lábunkat. Vagy egy nagy kinőtt téli kabátot, ami a téli hidegben jó szolgálatot tett, csak éppen nyáron a hőségben belesülünk.
A függőség pedig olyan, mintha ahelyett, hogy levennénk a téli kabátot, inkább folyamatosan toljuk a jeges üdítőket, hogy lehűtsük magunkat. Gyakorlatilag arról szól, hogy a szenvedést próbáljuk csillapítani rövid távon enyhülést okozó, de hosszú távon még több szenvedést hozó viselkedéssel.
Nincsenek itt démonok: minden a Te elméd színházában játszódik le. Te vagy a színész, aki eljátssza a szerepét, és a közönség is, ami pfujol vagy tapsol. A sok kacat, amivel próbálod ellensúlyozni a traumát, és annak következményeit – a szégyen, az aggodalom, a stressz, az önutálat – csak olajat öntenek a tűzre. Ne gyűlöld a kinőtt cipőt vagy kabátot: inkább köszönd meg neki, hogy betöltötte a szerepét. Hogy megvédett téged, amikor kellett. A részed, nem kívülről rád ereszkedett démoni megszállás. Ahhoz, hogy levesd, először el kell fogadnod és meg kell értened azt a múltbeli helyzetet, és abban saját magadat, ami létrehozta.
„Nincs minden sztorinak happy ending-je,” írta Máté Gábor, a kanadai orvos. „de a tudomány felfedezései, a szív tanításai és a lélek kinyilatkoztatásai biztosítanak minket affelől, hogy senki sem menthetetlen.”
