Elment Alain Delon. A színészlegenda. A huszadik század férfiikonja. Megértem, hogy halála sok embert lesújtott – amolyan „egy korszak vége” érzést kelt. Sokan nem is Delont, hanem a régmúlt gyermekkorukat, fiatalságukat siratják. Ezzel nincs gond.
Viszont ahogy lenni szokott, ez a haláleset sem múlhat el a szokásos kultúrharc nélkül. Egyesek a huszadik század makulátlan férfilegendáját, egyfajta „anti-woke” ikont tisztelnek benne. Mások pedig kritizálják, amiért életében bántalmazó férj és apa volt, és szélsőjobboldali nézeteket vallott.
Bayer Zsolt nem fukarkodik a jelzőkkel, amikor a kritikusokat kell aposztrofálni. „a senkik, a nullák, a nyomorultak, a betegek, a torzak, az undorítóak, a természetellenesek és ocsmányak,” írja. (Töröld meg a szádat, Zsolti!) Csakhogy Delon ellen a legsúlyosabb vádakat nem „woke” aktivisták hozták fel. De még csak nem is a #MeToo mozgalomhoz csatlakozó színésznők. Hanem a két fia. Akik egyaránt családon belüli erőszakkal vádolták. Az egyikük konkrétan azzal, hogy eltörte az anyja nyolc bordáját (!), az orrát pedig kétszer (!). Lehet persze erre azt mondani, hogy biztos hazudnak. De azért ezek nagyon súlyos vádak, amiket gyerekek nem szoktak csak úgy kitalálni, ex has.
Delon egyébként – nem meglepő – traumatizált gyerek volt maga is. A szülei házassága tönkrement, a válás után nevelőszülőkhöz került. Később bentlakásos katolikus iskolákba járt. Nem éppen felhőtlen gyermekkor. Talán az a jegesen kék tekintet, amibe oly sok nő szeretett bele, sokkal több fájdalmat takart, mint sokan gondolnák.
Én személy szerint egyáltalán nem sajnálnám, ha a Delon által képviselt férfiideál vele együtt szállna a sírba. Az a hideg, szenvtelen macsó, akit gyakran játszott: az archetipikus playboy, aki erőszakkal intézi el a konfliktusait, aki nem fejezi ki az érzelmeit. A szívtipró, aki a nőkben meghódítandó vadat, trófeát lát. Szájában az elmaradhatatlan cigarettával (cigibrandet is neveztek el róla).
Viszont Delon kudarca, mint bántalmazó társ, apa, nem jelenti azt, hogy akkor kukába kellene dobni az egész színészi teljesítményét. Nem értek egyet azokkal, akik 2019-ben petícióztak, hogy Delon ne kapjon elismerést Cannes-ban. Kicsinyesnek és szűklátókörűnek tartom azt a hozzáállást, ami teljes cancel-re ítél mindenkit, akinek valami csúnyaságot ásnak elő a múltjából, vagy aki politikailag nem progresszív.
Néha nehéz szétválasztani egy ember művészi, színészi teljesítményét attól, hogy egyébként hogyan viselkedett az embertársaival a szerepein kívül. Vagy hogy egyébként, generációjának jelentős részéhez hasonlóan, milyen dinoszauruszként gondolkodott bizonyos kérdésekben: nőkről, melegekről, bevándorlókról. Ezeket a dolgokat nem kell elhallgatni – de szerintem nem legitmáljuk ezeket automatikusan, ha elismerjük, hogy Delon valóban maradandóan hozzájárult a filmkultúrához.
A világ már csak ilyen: nem fekete-fehér, hanem bonyolult és összetett. Akárcsak az emberek lelke és jelleme. Az ember mérlegre helyez, elemez és megkülönböztet. Próbál megérteni, mielőtt ítélkezik. Használja a fejét és szívét.