Régebben arra törekedtem, hogy ne legyek dühös. Hogy meghaladjam a dühöt. Egy olyan ideális lelki állapot lebegett a szemem előtt, amikor totálisan szenvtelenül vagyok képes reagálni bántásra, balesetre. Máté Gábor volt az, aki egy beszélgetésünk során először elgondolkodtatott, hogy ez így nincs jó. Rámutatott, hogy „people pleaser” vagyok – aki görcsösen szeretne megfelelni mások elvárásainak.
„A leglogikusabb és legmegfelelőbb reakció, ha bántanak, a düh,” írja Laura Davis. „Minden jogod megvan ahhoz, hogy dühös légy, és dühös maradj, ameddig akarsz. A dühnek ez a pozitív, gyógyító erőként való felfogása ellentmond a legtöbb hiedelemnek. Hiszen a család és a barátok folyamatosan azt sürgetik, hogy lépjünk túl a dühön, hogy eljuthassunk a megbocsátás részhez.”
A „düh, mint pozitív, gyógyító erő” – ez valóban ellentmond a konvencióknak, amikben felnevelkedtünk. A düh elfojtásának a kultúrájában növünk fel.
Nem kell abúzus áldozatának lenni ahhoz, hogy ezt átéld. Ha belegondolsz, már gyerekkorod óta azt tanítják neked, hogy ne légy dühös. A nők kétszeresen is átélik ezt: hiszen már a kislányoknak is azt tanítják, hogy a düh – nem nőies. A dühös lány csúnya. Nem vonzó.
Gyerekként túl gyakran invalidálják, érvénytelenítik a dühödet. Szülők, tanárok, tekintélyfigurák. Akiknek a szeretete és elismerése neked létkérdés. És hogy ezt a lehető legjobban felfogott érdekedből teszik, az nem segít. Ettől függetlenül a düh, amit érzel, a te szempontodból érvényes. És ha megtanulod, hogy az átélése szégyenteljes dolog, azzal egyre távolabb kerülsz a hiteles énedtől.
A gond az, hogy azok a nagyon „jól nevelt” gyerekek, akik túl hamar mesterfokra fejlesztik a düh elfojtásának a művészetét, akik túl hamar megtanulnak nagyon szépen viselkedni, meghajolni a tekintély előtt, szót fogadni és a többi – pont ezek a gyerekek válnak aztán a legkiszolgáltatottabbakká a felnőtt világ visszaéléseivel szemben. Ők azok, akik aztán akkor is szégyellik a dühüket, amikor az nagyon is jogos. Amikor az életmentő önvédelmi reakció lehetne.
A düh a szövetségesed – tanítja Máté Gábor.
Szükséged van erre a szövetségesre, hogy kijelöld a határaidat. Hogy tiszteld saját magadat és másokat is. A düh szükséges ahhoz, hogy a stressz ne betegítsen meg. És szükséged van rá azért is, hogy meghaladd a határaidat, ha azok már túl szűkössé váltak és beragasztanak egy lehetetlen élethelyzetbe.
A düh is lehet persze egészségtelen. Féktelen harag, ami pusztít és nem épít. De az egészségtelen düh többnyire annak a jele, hogy az ember nem képes megfelelően meg- és kiélni az egészséges dühét a hétköznapokban. Mint minden az életben, ez is egy bonyolult egyensúly, aminek a fenntartása valódi művészet. Megélni a dühöt, de nem hagyni, hogy elhatalmasodjon és uralkodjon rajtad. Felismerni, hogy a dühöd mögött mi van – és foglalkozni vele. A meg nem értettség fájdalmával és félelmével.
