Volt idő, amikor úgy képzeltem, az emberi test igazából csak valamiféle teher: ballaszt, holt súly. Sosem voltam vele elégedett: emitt túl vastag, amott túl kerek, máshol túl szögletes. Vagy túl kicsi, vagy túl nagy. Mindig csak a baj van vele: itt fáj, ott fáj. Vágyak keletkeznek benne, aztán a kielégítésük undort hagy maga után. Szégyellni való, selejtes, romlandó áru. Húsketrec.
Legszívesebben lennék csak valamiféle pusztán szellemi lény, éteri, asztrál testtel, aki szabadon száguldhat az ember számára bejárhatatlan dimenziók között, téren és időn túl – gondoltam.
A meditáció volt az, ami rádöbbentett a testem értékére.
Ráébresztett arra, hogy bár lehet, hogy a test ballaszt – de egyetlen hajó sem járhatja az óceánt ballaszt nélkül. Mert a ballaszt az, ami egyensúlyban tartja a hajót. A test ritmikus mozgása, ami a leginkább a lélegzetünkben nyilvánul meg, egyfajta horgony, ami folyamatosan biztos fogódzkodót kínál az ember elme csapongása közepette.
Az emberi elme ugyanis olyan, mint a kolibri. Akárcsak ez a kismadár – amelynek a szíve 1200-at ver percenként, szárnya pedig másodpercenként 55 csapást tesz meg – az ember elme folyamatosan mozgásban van, soha nem kerül nyugalmi állapotba. Érzéki tapasztalatok nektárjait kutatja és szippantja fel, majd továbbáll a következő kecsegtető virágszirom felé.
A test – a lélegző test – az arkhimédészi pont, amelyre támaszkodva az elme majomcsordája lecsillapítható.
Valójában nincs különálló „test” és különálló „lélek”. Létezésünk megtestesült létezés: érzéseink, gondolataink nem légüres térben keletkeznek. Nem függetlenek a testünktől, mint Descartes gondolta. Valójában nem csak az elménkkel gondolkodunk és érzünk – és nem is csak az agyunkkal, hanem az egész testünkkel.
Ma már tudjuk azt is, hogy a test, ahogy Bessel van der Kolk pszichiáter szokta mondani, nem felejt. Az emlékek nem csak holmi fájlok, amelyeket az agyunk számítógépének merevlemezén tárolunk, mappákba rendezve. Az egész testünkkel emlékezünk. Elraktározunk félelmet, fájdalmat, örömöt, bánatot. És az egész testünkkel gyógyulunk.
Lelélhetsz egy egész életet anélkül, hogy úgy igazán tudatosodna benned: van kezed, lábad, nyakad, hasad és medencéd. Vagy úgy, hogy folyamatosan próbálsz valami mást faragni a testedből, mint ami – folyamatosan harcolva a testeddel.
Hogy a testünk ellenség, vagy szövetséges, az rajtunk múlik.
Néha állj meg a nagy kolibri-csapongásban, a nagy majomcsorda-visongásban. Érezd a tested súlyát, ahogy a gravitáció hat rád, érezd, ahogy a tested szilárdan megtart, otthont nyújt neked. És köszönd meg a testednek, amiért van. A maga tökéletlenségében, múlandóságában – jelen van.
