Az elmét gyakran egy kerthez hasonlítják. Amiben a gondolataid a magok. Elülteted őket, aztán érzelmek szirmaival virágoznak ki, viselkedés-mintákat, rossz és jó szokásokat teremnek.
Ha a gondolataid hasznosak és értelmesek, akkor édes gyümölcsöket teremnek. Ha viszont haszontalanok és értelmetlenek, akkor gyomnövények hajtanak ki belőlük és szúrós tövist teremnek. Így hát jól teszed, ha a hasznos gondolataidat ülteted el, locsolod és táplálod, a haszontalanokat pedig nem üteted el. Vagy ha már elültetted, akkor nem öntözöd és kigyomlálod.
Ha hagyod az elméd kertjét kedvére burjánzani, akkor a mérgező gyomnövények elszívják az éltető nedveket a tartós örömet hozó gyümölcsöstől, virágágyástól és üdezöld pázsittól. Meg kell művelned az elméd kertjét, gondoznod kell, dolgoznod kell rajta.
Az elme mint kert metaforában kétségtelenül sok bölcsesség van.
Fontos, hogy ne burjánozzanak el a gyomok a kertben, és ne vegye át az irányítást az elménk felett a félelem, a szorongás. Jól tesszük, ha bizonyos gondolatokat segítünk abban, hogy szárba szökkenjenek – míg másokat, önkorlátozó balítéleteket nem öntözünk.
Ugyanakkor ahogy sokmindent, a kertet is egyre inkább másként fogjuk fel: egyre többen ébrednek rá, hogy az agyongondozott, steril kertek nem feltétlenül ideálisak. Bár a homogén pázsit látványra tökéletes, de valójában halott: nem ad életet, életteret úgy, mint egy tarka, burjánzó rét.
Én úgy gondolom, hogy ez az elmére is igaz. Ha megszállottan próbáljuk kigyomlálni az elménkből a furcsa, oda nem illő, kellemetlen gondolatokat, érzéseket, hogy csak és kizárólag a hasznosnak, kellemesnek maradjon táptalaj: azzal valójában felborítjuk az egyensúlyt. Néha a látszólag „haszontalan” érzés is fontos jelzést ad, fontos üzenetet közvetít nekünk, amivel dolgunk van. Fontos szerepe lehet a dolgok nagy körforgásában, és ha nem adunk neki teret – nem éljük meg – azzal ártunk.
Ha például tablettákkal próbáljuk kémiai úton kiirtani a szorongást, a félelmet, a fájdalmat, az rövid távon hatékony lehet – de hosszú távon, eltúlozva bizony éppolyan halottá teszi az elménket, mint a vegyszerekkel nagyüzemben permetezett ültetvények monoton mezői.
Műveljük kertjeinket, írta Voltaire a regénye végén. Igen, műveljük. De nem mindegy, hogyan.
