Érdekes, hogy ugyanaz az ember akár ugyanazon a napon is mennyire más lelki állapotokat tapasztalhat meg.
Felébredhetsz, telis-tele életörömmel és tenni vágyással, csak hogy délutánra elfogyj, mint a gyertya lángja. Vagy felébredsz a tökéletes életunalommal, majd délután már ide neked az oroszlánt is.
Délelőtt az utcán sétálva utálsz minden embert, ügyet sem vetsz a koldusra és lökdösődsz a buszon. Aztán délután mosolyogva köszönsz az eladónak, pénzt adsz egy hajléktalannak és segítesz a kismamának leszállni a babakocsival.
Délben egészséges ételeket pakolsz a tálcádra és cukros üdítő helyett vizet iszol. Aztán este elfog a mohóság és junkfood-ot zabálsz két pofára.
Tolsztoj mondta, hogy a legtöbb ember nem tisztán erényes vagy gonosz. A legtöbb ember olyan, mint a folyó: hol sebesen és tisztán rohan mély medrében, hol meg lustán hömpölyög a sáros mocsarakon keresztül.
Ugyanabban az emberben is teljesen külön morális világegyetemek létezhetnek, egymással párhuzamos érzelmi dimenziók váltogathatják egymást. És az, hogy egy adott pillanatban miként fogsz viselkedni, milyen reakciót adsz, az nagyban függhet attól, hogy éppen miben vagy.
Vajon ki tudna megítélni egy embert? Egy egész, egy teljes embert? Egyáltalán mi az, hogy ember? Vajon az ítélet nem csupán a jéghegy csúcsának megfigyelésén alapszik?
Az ember – Észak-fok, titok, idegenség.
Selejtes emberek? Jó emberek? Erényesek és szemetek?
„Ha a virág úton van affelé, hogy szemétre kerüljön, akkor a szemét is úton van, hogy ismét virággá váljon,” mondta Thich Nhat Hahn.
(note to myself)
