„Az igazság meztelenül jár, de a hazugságot öltöztetni kell,” jegyezte meg az éleslátó libanoni író, Kahlil Gibran. Milyen igaz.
Mikor megszületünk, mi magunk vagyunk a meztelen igazság. Kíméletlenül és őszintén üvöltjük bele fájdalmunkat és félelmünket a végtelen világba. Mosolyunk, sírásunk nem is lehetne valódibb – nincs benne semmi tettetés. Örömünk, bánatunk hamisítatlan, feldolgozatlan nyers erő. Mi magunk tükrök vagyunk: tükrözzük szüleink érzelmeit. Magunkba szívjuk, mint a szivacs, nem tehetünk mást.
És mivel ennyire kialakulatlanok vagyunk még ezen a világon, ennyire gyámoltalanok és kiszolgáltatottak, ezért létezésünk egyedüli forrása az, ahogyan a szüleink bánnak velünk. Függőségünk totális és egzisztenciális. Tőlük nyerünk visszaigazolást arra, hogy méltók vagyunk a létezésre. Míg elutasításuk a teljes megsemmisülés rémképét kelti fel remegő kis szívünkben.
Így hát megtanuljuk, hogy alkalmazkodnunk kell szüleinkhez – ezekhez a titokzatos, isteni hatalmú óriásokhoz, akik egyetlen mozdulatukkal fényt vagy sötétséget teremtenek, ételt, biztonságot adnak vagy vesznek el. Minden jó és rossz, ami velünk történik, az minket minősít. Így hát minden rossz, amit velünk tesznek, vagy minden jó, amit nem tesznek, az saját alkalmatlanságunkról, szeretetre méltatlanságunkról gerjeszt bennünk tévképzeteket.
Ha bántanak minket, ha elhagynak minket, ha nem figyelnek ránk – akkor azért mi vagyunk felelősek. Nem vagyunk elég jók. Mássá kell válnunk, hogy ne így legyen. Megtanulunk hát tettetni. Megtanuljuk megszakítani a kapcsolatot a nyers és őszinte lénnyel, akik vagyunk – megtanulunk alakoskodni, megtanulunk maszkokat hordani. Hideg, szenvtelen, üveges szemmel nézni a világra, készülve arra, hogy a következő pillanatban tüskét kell növesztenünk.
Van olyan, hogy amire felnőtté válunk, az alakoskodás és a hazugság olyannyira részünkké, elemünkké válik, hogy már meg sem tudjuk különböztetni attól, akik voltunk, akik vagyunk. Nem csak másoknak hazudunk, hanem magunknak is. És mivel a hazugságot öltöztetni kell, megtanuljuk cizellált történetekkel eltorzítani a külső és belső valóságunkat. Ahhoz, hogy az egyik hazugság hihető legyen, újabb hazugságokra van szükség. A folyamat öngerjesztővé válik. És az elménk hihetetlen erőforrásokat elkölt csak arra, hogy fenntartsa a hazugságot.
Végül a hazugságaink önmagukba gabalyodnak és lehúznak, mint a hínár. Egyre lejjebb. Egy örvénylő barlangi folyó sodor minket egyre sötétebb mélységekbe, lábaink alatt iszonytató szörnyetegek őrjáratoznak, elnyeléssel fenyegetve minket, óvatlan behatolókat. És aztán kivet a folyó egy hideg, iszamós sziklára. Hazugságainktól megfosztva, dideregve kuporgunk magzatpózban. Körülöttünk tündöklő éjfekete üresség. Nincs tovább.
És mégis van. Mert ebben a kiszolgáltatott állapotunkban, amiben visszaköszön az, ahogyan világra jöttünk, benne van a lehetőség arra, hogy megtaláljuk az elvesztett kapcsolatot a régen elfelejtett lénnyel, akik voltunk – akik vagyunk. Főleg, ha van egy ember, ha van egy közösség – ami ebben a rettenetes állapotunkban, a szégyen és önáltatás milliónyi guanó-rétege alatt is meglátja bennünk a fényes, ragyogó lényt. Meglátja hamvainkban a lángoló szárnyú főnixet. Lassan küzdjük át magunkat az újjászületés csatornáján. Próbálgatjuk új szárnyainkat a nooszféra légáramlataiban. Kinyújtózunk, üvöltünk, sírunk, nevetünk. Levegőt veszünk: végre őszintén, igazán, hitelesen, szabadon. Felizzunk, akár a dinamóra kötött lámpa, összeköttetésben Gaia, a Földanya lüktető szívével. Otthon vagyunk. Önmagunk vagyunk újra.
kép: Rafy A
