Oliver Burkeman, a Guardian újságírója, akinek nagyjából akkor született gyereke, mint nekem, végigolvasott egy sor nemrég publikált könyvet – összesen 23-at – arról, hogyan kell korszerűen babát nevelni. A tanulságokat megírta egy hosszú cikkben. A „baba-tanácsadó iparnak” (baby advice industry), ahogy nevezi, alapvetően két irányzata van szerinte.
Az egyik csoportba tartoznak a Baba Trénerek (Baby Trainers). Ők azok, akik szerint a szülőknek arra kell törekedniük, hogy a baba minél gyorsabban és simábban integrálódjon a családba, átvegye annak ritmusát. És a szülők minél gyorsabban folytathassák a maguk felnőtt életét.
A másik csoportba tartoznak a Természetes Szülők (Natural Parents), akik szerint a modern élet ritmusa az, ami elrontotta a gyermeknevelést. Az anyáknak minél több időt kell otthon maradni a gyerekükkel és minél simulékonyabban kell igazodniuk a gyermek igényeihez.
Persze ez is egy spektrum, és a legtöbben ezen a spektrumon nem a pólusokon, hanem valahol a kettő között helyezkednek el. Természetesen a legnagyobb csatatér: az alvás. Akinek volt már kisgyereke, az tudja, miért. Ez a legneuralgikusabb pont a legtöbb fiatal szülő életében. Hogyan alszik el? Kivel és hol alszik? Mennyit alszik? Hányszor ébred? Milyen nehéz visszaaltatni?
A Baba Trénerek az alvástréning különféle verzióit ajánlják. Aminek a legszélsőségesebb verziója az ún. cry it out: amikor a szülő magára hagyja a gyerekét, hogy sírja álomba magát. A Természetes Szülők szerint viszont az alvástréning minden formája tartós károsodást okoz a gyermek neurológiai és pszichológiai fejlődésében.
Máté Gábor szülőként maga is az alvástréning Dr. Richard Ferber által ajánlott módszerét alkalmazta a gyerekein. Ma már ugyanakkor az alvástréning egyik legelszántabb ellenzője – amikor megszületett a gyerekem, nekem is ezt a tanácsot adta: Péter, felejtsd el az alvástréninget! Hogy miért?
„Az implicit üzenet, amit a baba kap, amikor a sírását nem veszik figyelembe, hogy a világ – amit számára a gondviselői képviselnek – közömbös az érzéseivel szemben,” írja. „Ez pedig nem egyezik a szerető szülők szándékával.”
Alapvetően egyetértek vele és nem bántam meg, hogy mi nem „tréningeztük” a gyerekünket az alvásra. Annak ellenére sem, hogy bár könnyű szónokolni az elvekről, de ez bizony, tegyük hozzá, a valóságban piszok nehéz tud lenni. Mégsem sietek elítélni azon szülőtársaimat, akik alvástréninggel próbálkoznak. Hiszen mindenki másban van: lehetnek például szülők, akik egész egyszerűen nem tehetik meg, hogy hónapokon vagy éveken keresztül ne aludják ki magukat. Mert a munkájuk, vagy a többi gyerekük, egészségi állapotuk stb. ezt nem teszi lehetővé. Márpedig egy idegösszeroppant szülőnél egy enyhe alvástréning is kevésbé kockázatos a gyerekre.
És egyébként is: alapból visszataszítónak tartom, amikor szülők azt hiszik, hogy csak az ő fenekükből süt a fény és mindenki hülye, aki másként csinálja.
Burkeman maga a hosszú cikke végén arra a következtetésre jut, hogy igazából a kötődő gyermeknevelés (két úttörő pszichológus, Ainsworth és Bowlby nyomán) nem feltétlenül azon múlik, hogy ki milyen technikákat alkalmaz: meddig szoptat, együtt alszik-e, alkalmaz-e alvástréninget. A téma egyik nagy szakértője, Alison Gopnik pszichológus szerint ezeknek a technikáknak a jelentősége egyébként is túl van értékelve. A biztonságos kötődés nem ezeken múlik, hanem a szülő-gyermek kapcsolat minőségén: hogy mennyire tudunk ráhangolódni egymásra.
kép: Peter Gamlen
