„A lelkiismeret, kedvesem, egy bot, mindenki kezébe veszi, hogy a szomszédját megverje vele, de önmaga ellen sohasem használja,” mondja Lousteau, a dörzsölt, cinikus újságíró Balzac az Elveszett illúziók című regényében.
Balzac, a 19. század egyik legnagyobb regényírója, nem szenvedhette az újságírást. Intellektuális prostitúciónak tartotta. Pedig ő már nem láthatta, hogy a következő, és a még utána következő évszázadban milyen mélyre képesek süllyedni az írástudók. Hogy milyen sokan, milyen könnyen eladják a lelküket.
Ez jutott eszembe, amikor az egykor szebb napokat látott Magyar Nemzet karácsonyi interjúját olvastam népünk bölcs vezérével. Az ember szinte hallja, milyen alázat, lojalitás és kéjes öröm csendült a riporter hangjában, ahogy kimondhatta: „Miniszterelnökúr”. Micsoda megtiszteltetés, hogy én, itt és mostan, csakis én, alákérdezhetem a Miniszterelnökurat, a nemzet történelmének e válságos óráján, mikoron csakis Miniszterelnökúr erős keze vezetheti nyugalmasabb vizekre országunk hányódó hajóját… Broáf.
Nekem mindig fizikai fájdalmat jelentett beleképzelni magam azoknak az „újságíróknak” a helyébe, akiknek meg van mondva, hogy miről mit kell gondolni. Le van osztva, kiről hogyan, mit kell írni. Nem állítom, hogy én világnézetileg elfogulatlan lennék (vajon ki lenne?). Bizonyára egy sajátos szemüvegen keresztül nézem a világot. De abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy amit leírtam, azt mindig szívből írhattam le. Akit kritizálni akartam, azt kritizálhattam. Nem kellett hajbókolnom senki előtt. És el sem tudom képzelni, milyen az, amikor valaki megrendelésre ír. Utasításra diszkreditál vagy dicsőít, a megrendelő igényei szerint.
Vajon hogyan képes este a tükörbe nézni? Hogyan képes nyugodtan aludni? Nálam cinikusabb barátaim ezt az erőlködésemet mindig megmosolyogják: „jaj, nehogy azt hidd, hogy ők ezen stresszelnek, az ilyenek édesdeden alszanak, mint a csecsemő.”
Meglehet. Lehet, hogy egy olyan világban élünk, ahol éppen azok alszanak nyugodtan, akiknek lenne okuk nyugtalanságra. És azok alszanak nyugtalanul, akik számára a lelkiismeret olyan bot, amivel magukat is verik. Én például nem alszom mindig nyugodtan. Gyakran kínoznak olyan kérdések, mint hogy vajon tényleg a jó ügy mellett álltam ki? Vajon tényleg megfelelő érveket használtam? Vajon nem bántottam meg szükségtelenül másokat? Ilyenkor karácsony idején talán jobban, mint máskor.
Viszont ha a tükörbe nézek, akkor nyugodtan a saját szemembe mondhatom: szívből írok. Ha hibázok, ha tévedek, azt is szívből teszem, nem érdekből vagy hideg számításból. És végtelenül hálás vagyok annak a pár száz embernek, akik a 67 ezer követőből támogatják a munkámat – hiszen az írás munka. Remélem, lesznek többen is. Ha nem lennének olyan emberek, akiknek elég fontos, hogy legyenek ilyen független, kritikus hangok, akik szívből írnak – akkor én sem tudnám ezt folytatni.
Szóval köszönöm – és boldog karácsonyt Nektek! ❤
