A hétvégén egy családias minifesztiválon jártam: egy nagyobb baráti társasággal a természetben, sok beszélgetés, zene és tánc. Bár sokan a hasonló rendezvényeket a huszonévesekkel kötik össze, de megfigyeltem, hogy a szüleim generációjával ellentétben az én generációmban sokkal többen vagyunk, akik még negyvenes éveinkben is szeretünk hasonló, korábban az „ifjúsági” jelzővel ellátott fesztiválokra járni.
Vajon ez a generációnk éretlenségének a jele? Hogy képtelenek vagyunk felnőni? Én ezt nem gondolnám. Ha végignézem azokat az embereket, akik ott voltak, nagyon vegyes képet látok. Gyermektelen szinglik és párok. Kisgyerekesek, aki egy-két napra kimenőt kaptak, mint én. És olyanok, akik három-négy gyereket felneveltek már, és második fiatalkorukat élik. Fényes karriert befutó, vezető beosztásban dolgozó, sikeres emberek. És persze olyanok is, akik éppen megrekedtek életük egy szakaszában.
Vajon miért járnak el „komoly felnőtt emberek” hasonló rendezvényekre? Talán túl egyszerűsítő lenne azt mondani, hogy „kiengedni a gőzt” – bár van ebben is igazság, de ennél többről van szó. Amikor valaki felciccent otthon egy sört este, vagy elmegy a kocsmába berúgni, vagy egy klubba felszedni valakit: akkor egyszerűen kiengedi a gőzt. Egy ilyen esemény jóval több ennél.
Sokat emlegetem a közhelyt, hogy az ember – szociális állat. De hogy mennyire az, az egy ilyen eseményen könnyen kiderül. Én úgy nevezném, hogy egyfajta social peak experience – szociális csúcsélmény. Mert ez az egyik lényegi elem: a szociális interakciók hihetetlen bősége, változatossága és komplexitása. Egy nap alatt annyi jut belőle, mint máskor egy hónap alatt sem.
Az interakciók egy jelentős része verbális: mint arra Robin Dunbar antropológus rámutatott, ami majomőseink számára a kurkászás volt, azt mi főleg szavakkal fejezzük ki. Az összetartozást, a kapcsolódást, a törődést. Jóval több ez, mint információ-átadás: szociális kötődés kinyilvánítása. És van szociális interakció a szavakon túl is: a zene és a tánc. Ami szintén a kommunikáció egy formája, amelyben az egész testünk-lelkünk részt vesz. Játékosságában felébred a gyermekkor elveszett kreativitása és spontenaitása.
A zenére történő kollektív ritmikus mozgást a modern ember hajlamos lebecsülni. Valamiféle sporttevékenységgé, „kikapcsolódássá” degradálni. Pedig az archaikus ember, a természeti népek még tisztában voltak vele, hogy a tánc belépés a szakrális dimenzióba. A közös tánc törzsi kommunikáció – ráhangolódás a kozmosz mélyen ülő ritmusára. Amit a technológiailag fejlett civilizációnkban ezernyi zaj- és fényszennyezés takar el előlünk, akárcsak a csillagos eget.
Az őslakosok számára a gyógyulás nem egyszerűen beteg és gyógyító közötti interakció, mint a modern gyógyászatban, hanem csoportban, közösségben történik. A közös tánc része a lélek gyógyulásának, felépülésnek a traumából – és ennek a bölcsességét csak manapság kezdik felismerni a nyugati világban a traumát kutató szakemberek. És persze helyreállítása a természettel minket összekötő kapcsolatnak. Ami önmagában is gyógyító hatással van az emberre.
Ha egy állatkertbe látogató földönkívüli képet akarna alkotni arról, hogyan él egy jegesmedve, akkor elég torz képet kapna róla. A jegesmedve felkel reggel, eszik, alszik, járkál a ketrecében egyet. Alszik, eszik. Búsan néz maga elé. Nagyjából ugyanilyen hamis képet lehet alkotni arról, hogyan is – kellene – élnie az embernek, ha a mi kockaéletünket figyelnék meg. Emberek egész életeket élnek le úgy, hogy egyáltalán nem élnek emberhez méltóan. Elszigetelve valódi közösségtől. Gépiesen ismétlődő feladatokat végezve. Szabálytalan, neurotikus kapkodásban. Elszakadva a természettől, kiragadva a kozmikus ritmusból.
Én nem vagyok civilizáció-ellenes. Nagyon sok jó dolgot köszönhetünk a civilizációnknak, a sok rossz dolog mellett. Nem gondolom, hogy mindenkinek ki kellene vonulni az erdőbe élni. Ez nem is lenne lehetséges. De nem árt néha felidézni a gyökereinket. Őseink a végtelen csillagos ég alatt vándoroltak, kis, összetartó, egymásra utalt csoportokban. Folyamatos kötődésben, élő kapcsolatban a közösséggel és a természettel, ami körülvette őket. Jó emlékeztetni magunkat időről időre, hogy mit is jelent embernek lenni. Igazán embernek lenni. Akkor talán lesz jövőnk, mint emberiségnek.
