Niels Bohr, a dán vegyész szerint szakértőnek lenni annyi, mint minden létező hibát elkövetni egy adott szűk területen. És persze tanulni ezekből a hibákból, tehetjük hozzá.
Bármilyen ösvényt is válassz magadnak az életben, a hibázás kockázata éppen annyira benne van, mint a siker lehetősége. Nem azoktól az ösvényektől kell félned, amelyeken sokat hibázhatsz – vannak ennél sokkal alattomosabb ösvények is. Amelyek elsőre nagyon simának és könnyen járhatónak tűnnek, de később olyan zsákutcának bizonyulnak, amelyekből nagyon nehezen lehet csak megszabadulni.
Vajon honnan tudhatod, hogy melyik ösvény milyen?
Mérlegelheted persze racionálisan és ésszerűen az ösvény előnyeit és hátrányait. Ez szükséges, azonban gyakran egyáltalán nem elégséges, hogy kiszűrd az igazán komisz ösvényeket. Lehet, hogy elcsépelt közhelynek tűnik, de a megoldás az, hogy hallgass a szívedre: vajon ott lenne ő is veled a választott ösvényen?
Az, hogy „ott van a szíved”, nem feltétlenül azt jelenti, amit némely popslágerek sugallnak: hogy az ösvény – vágyvezérelt. Ami keresi a gyönyört és elkerüli a fájdalmat. Belül tudod, hogy a szívvel rendelkező ösvény bizony gyakran félelmetes, nehezen járható, tele van akadályokkal. És mégis, azért van ott a szív, mert megnyílik benne és elfogadja azt, aminek jönnie kell.
Én magam sok olyan ösvényt választottam korábban, amire ma már nem lépnék rá másodszor, sokat hibáztam, bukdácsoltam – de ha ott volt a szívem, akkor egy percig sem bántam meg, hogy rájuk léptem.
Az ember bukdácsol, hibázik, irányt téveszt majd újra megtalál – de ha ott van a szíve az ösvényen, amin jár, akkor nem elveszett ember. Viszont hány ember van, aki gépies robotként jár szív nélküli ösvényeket, miközben belül egyre üresebbnek, egyre halottabbnak érzi magát?
Carlos Castaneda, fiatalkorom egyik kedvenc szerzője, aki megteremtette (a valószínűleg soha nem létezett, fiktív) mexikói őslakos tanító, Don Juan alakját, így fogalmazta ezt meg:
„Mielőtt rálépnél bármilyen ösvényre, tedd fel magadnak a kérdést: vajon ez az ösvény rendelkezik szívvel? Ha a válasz nem, akkor tudni fogod, hogy más ösvényt válassz. A baj az, hogy senki sem teszi fel ezt a kérdést; és amikor az ember végül rájön, hogy egy szívtelen ösvényt választott, az ösvény éppen meg akarja ölni. Ezen a ponton nagyon kevés ember képes már arra, hogy elhagyja azt az ösvényt.”
Széljegyzetek
A "Széljegyzetek" Sárosi Péter, a Drogriporter oldal szerkesztőjének gondolatait osztja meg a világról. Tükrözi sokoldalú érdeklődését és értékrendszerét. Napi közéleti eseményekre éppúgy reflektál, mint ahogy új perspektívába helyez örök kérdéseket életről és halálról. Elérhető podcast formában is, a következő szolgáltatóknál: Apple Podcast, Spotify, iHeart Radio, Google Podcasts, Amazon Music/Audible, Castbox, Deezer, Podcast Addict, Podchaser, JioSaavn.
2024 Biciklinap
81 éve, 1943. április 19-én tesztelte le saját magán az általa felfedezett pszichoaktív anyagot, a lizergsav-dietilamidot (avagy LSD-t) Albert Hofmann svájci vegyész. A 250 mikrogramm pöppet soknak bizonyult első tesztre – így Hofmann dokinak volt egy érdekes bicikliútja hazafelé, ami egy életre megváltoztatta a hozzáállását emberekhez, élethez és univerzumhoz.
„Bajkeverő csodagyereke”, az LSD pedig azóta még rengetet ember életét változtatta meg – a legtöbb életet pozitív irányba, kevesebb emberét, aki felelőtlenül nyúlt hozzá, negatív irányba. Mert az LSD csupán egy eszköz, amit lehet felelőtlenül és felelősen is használni – az ember belső állapota és a környezete az, ami meghatározza az élményt.
Ezen a napon rajtam mindig egy különös vidámság vesz erőt – ami talán összefügg azzal is, hogy odakint éppen minden megújulásra invitál bennünket: itt a tavasz, újjéled a természet. És, ahogy Albert Hofmann mondta, az LSD lehet kockázatos, de ami az igazán veszélyes az, ha „az ember elveszíti a kapcsolatot az élő természettel.” Örvendezzetek, ünnepeljétek felelősen, derűsen az életet, kapcsolódjatok a természethez!
Adj nekem tisztaságot, Uram, de még ne most!
Da mihi castitatem et continentiam, sed noli modo – avagy: Adj nekem tisztaságot és önuralmat, Uram, de még ne most! Imígyen sóhajtott fel Szent Ágoston, a Vallomások szerzője az imájában.
Elég gyakran így vagyunk ezzel mi is, a kései utódok, nemde?
Le akarok fogyni – de azért még ezt sütit előtte befalom.
Leszokok a cigiről, na de egy utolsót azért csak elszívok még előtte.
Többet fogok sportolni és kirándulni, nem fogok egész nap a kanapén heverni, mint ma.
El fogom neki mondani, hogy elhagyom, de ma még lefekszem vele.
Le akarok állni a drogokkal, de még nem most.
És hogy miért nem most? Arra rengeteg magyarázatot előállít az elménk. Egyik racionálisabbnak és meggyőzőbbnek tűnik számunkra, mint a másik.
Most még olyan sűrű az élet, tele vagyok stresszel.
Majd ha rendeződtek a dolgok.
Ez most nem jó alkalom, hogy bejelentsem, megvárom a megfelelőt.
Sok rossz dolog történt velem, nem vagyok most elég erős a változáshoz.
Esetleg fordítva: most nagyon jó dolgok történtek, csak megérdemlek egy kis ünneplést.
A helyzet az, hogy az emberek többsége, aki bele van ragadva valamilyen rossz szokás, kapcsolat, függőség – esetleg ezek kombinációjának – hálójába, nagyon is tudatában van annak, hogy amit jelenleg tesz, az nem jó. Az szenvedéssel jár. Tudja, hogy mi lenne ezzel szemben az erényes viselkedés. És mégsem teszi meg. Nem utasítja el az erényes viselkedést úgy alapból és kategorikusan, ó nem. Egyszerűen csak halogatja.
Halogatja. Halogatja. És halogatja…
Tehetetlennek érzi magát: szeretné, ha nagyobb önuralma lenne. Ez borzasztó szégyennel tölti el. Ami aztán, ahogy a szégyen szokta, méginkább halogatásra sarkallja. A szégyen ugyanis nem motivál pozitív változásra, inkább tespedésre. Mert a szégyen, az egészséges bűntudattal ellentétben, nem arról szól, hogy az ember felismeri: rosszat tett. Hanem arról, hogy meggyőződésévé válik: ő rossz ember. Aki képtelen a változásra.
Nem elég a racionális megmagyarázás („Hát nem látod, hogy magadat is bántod meg másokat is ezzel?”), vagy a nyilvánvaló leszögezése („Hát nem kell drogozni, oszt nem lesz baj!”). Esetleg a példálózás („Bezzeg nekem se könnyű az élet, mégsem ülök itt begubózódva!”).
A változást, az én tapasztalatom szerint, az hozza el, amikor az embernek a saját magáról alkotott képét sikerül megváltoztatnia. Amikor már nem úgy gondol saját magára, mint tehetetlen lúzerre, hanem úgy, mint értékes és cselekvő emberi lényre. Ez a „változás” abban az értelemben nem is változás, hogy valaki mássá kellene válni – senki sem válhat más emberré. Viszont válhatsz azzá, aki mindig is benned volt, csak nem akartad észrevenni – nem akartad kiszabadítani. Mint Michelangelo, aki váltig állította, ő nem kitalálja és faragja a szobrait, csupán kiszabadítja a kőtömbben már eleve meglévő formát a börtönéből.
Zénón és az orákulum
A Krisztus születése előtti negyedik század végén élt egy Zénón nevű föníciai származású kereskedő a ciprusi Kition városában. Jámbor és intelligens ember hírében állt, aki sötét bőrszíne és „barbár” származása ellenére kiváló hellén nevelésben részesült. Bár jól ment az üzlet, mégsem tudta kizárni azt a nyugtalanító gondolatot a fejéből, hogy az életének valami többről kellene szólnia, mint arról, hogy vagyont gyűjtsön. Éjszaka gyakran forgolódott az ágyában nyugtalanul és azon töprengett, hogy vajon nem vesztegeti-e el a neki rendelt rövid életet: hogy vajon nem lenne-e az életének valamilyen magasabb rendű értelme és jelentése.
Ezért aztán egy nap úgy döntött, hogy Apollón isten tanácsát kéri. Felkereste az isten jósdáját, ahol az orákulum, a maga szokásos homályos módján, kinyilatkoztatta neki: „Keresd a holtak közelségét!” Zénón ezt úgy értelmezte, hogy a régi bölcsek munkáit kell tanulmányoznia. Emellett tovább folytatta a kereskedést. Egészen addig, amíg egy ízben hajótörést szenvedett az attikai partoknál. Az összes portékája odaveszett. Közel került ahhoz, hogy ő maga is vízbe fúljon, de végül sikerült partra evickélnie. Innen eljutott Athénba.
Ez az élmény fordulópont volt az életében: úgy érezte, hogy így beteljesültek az orákulum szavai. Nincstelen földönfutóként bolyongott Athén utcáin, ahol egy könyvárusnál belebukkant valakibe, aki éppen Xenophón Szókratészről szóló beszámolóját olvasta fel. Zénónt annyira megragadta, amit hallott, hogy rögtön kérdőre vonta a könyvárust: hol találkozhat olyan élő emberrel, mint Szókratész?
Ebben a korban Athén volt a filozófia fellegvára, ahol több, Szókratész tanításait követő filozófiai iskola is versenyzett egymással az igazságra szomjazó ifjakért. Ott volt például a nagy hírű Akadémia, Platón követőivel, és a tekintélyes Lükeion, ami Arisztotelész tanain alapult. Zénón azonban mégis egy harmadik iskolát választott magának – ami az előző kettőhöz képest jóval kevésbé volt tekintélyes, neki azonban jóval hitelesebbnek tűnt. A cinikus Krátész mellé szegődött tanítványul.
A cinikusok a korabeli görög társadalom punkjai voltak: szakadt öltözékükkel, különös viselkedésükkel, a vagyon, a hatalom és a hagyományok látványos elutasításával közbotrányt okoztak. Krátész maga aszketikus életmódot folytatott, és azt tanította, hogy az embernek a bölcsesség szeretete kedvéért el kell hagynia a társadalmi konvenciók szerinti életet. Tanítványát, Zénónt arra kötelezte, hogy egy tál lencselevessel egyensúlyozva a kezében mászkáljon az utcán, vállalva a járókelők elképedt pillantásait. Zénón, aki alapvetően introvertált ember volt, aki nem szeretett feltűnést kelteni maga körül, rendkívül szégyellte magát. Krátész ezt látván fellökte tanítványát, aki így magára borította a lencselevest, majd megszégyenülten futásnak eredt. „Miért szaladsz, kis föníciai,” kiáltott utána Krátész, „Semmi szörnyűség nem történt veled!”
Ezzel Zénón rövid cinikus karrierje véget is ért: rádöbbent, hogy Krátész radikális társadalom-kritikája nem az ő útja. Miután tanulmányozta az egyéb filozófiai iskolák tanításait is, egyre inkább kialakította a saját világnézetét és bölcsességét. Olyannyira, hogy hamarosan ő maga is keresett tanítóvá vált. Tanítványait az athéni főtér (agora) északi oldalán álló ún. Színes Csarnokban (Sztoa Poikilé) fogadta. Innen eredet iskolájának elnevezése: a sztoikusok.
Zénón filozófiája a saját megélt tapasztalatából táplálkozott: az emberi élet változékony, kaotikus és kiszámíthatatlan. A siker, a vagyon, a hírnév, a gyönyörök: mind forgandók és múlandók. Az ember egyik napról a másikra elveszítheti mindet, ahogy az Zénónnal is megtörtént a hajótörés során. Az ember nem őrizheti meg ezeket, és nem zárhatja ki az életéből a szenvedést – viszont valami igenis az ő ellenőrzése alatt áll, tette hozzá. Mégpedig az, hogy miként reagál a világ történéséire.
Az ember, mondja Zénón, az állatokkal szemben rendelkezik az értelem képességével, és nem csak ösztönök irányítják. A sztoikusok szerint csakis az erényes élet érdemes az élésre – az erényes ember pedig mesterfokra fejleszti a szenvedélyei fölötti ellenőrzést. Az embernek egyensúlyban kell élnie a természettel. „A boldogság az élet jó folyama,” jelentette ki, megelőlegezve Csíkszentmihályi Mihály „flow” elméletét.
Zénón hitt abban, hogy a kozmosz végső soron saját belső értelemmel bír – és még ha rövid távon a dolgok teljesen abszurdnak és értelmetlennek tűnnek is, hosszú távon az egész világegyetem egyensúlyra és harmóniára törekszik. Így a bölcs ember vállalja és elfogadja a mindennapok kényelmetlenségeit, az élet tragédiáit, még ha nem is tudhatja, mi az értelmük. A bölcsesség: megkülönböztetni, amin tudunk változtatni, és amin nem. És megtanuljuk ez utóbbit elfogadni, hogy ne okozzunk magunknak még több szenvedést (aki ismeri a buddhizmus tanításait, az érdekes párhuzamokra lelhet).
Platónhoz hasonlóan Zénón is megírta a maga utópiáját – azonban Platónnal ellentétben az ő ideális társadalmát nem egy tudós elit irányította vaskézzel. Zénón utópiájában nincs szükség törvényekre, hiszen mindenki döntéseit az értelem irányítja, és mindenki értelmes szükségletei kielégítésre találnak. Hiszen mindenki egyenlő. Még a nők is, ami a korban meglehetősen furcsa elképzelésnek számított. A fáma szerint ő maga is teljes egyenlőségen alapuló kapcsolatban élt saját feleségével, Hiparkhiával, és meg volt róla győződve, hogy a nők legalább olyan értékes emberek, mint a férfiak.
Zénón kevés dolgot értékelt jobban, mint a csendet. És kevés dolgot utált jobban, mint az értelmetlen szócséplést. Amikor egy tanítványa dagályos értelmetlenségekkel próbálta bizonyítani saját műveltségét, így förmedt rá: „Azért van két füled és csak egy szád, hogy többet hallgass, mint amennyit beszélsz.” És amikor egy uralkodó ünnepélyén szóvá tették, hogy miért van csendben, felszólította az illetőt, hogy vigye hírül a királynak: legalább egy ember van a fogadáson, aki képes tartani a száját.
Egy történet szerint Zénón a saját kezével vetett véget az életének, miután egy balesetet szenvedett el és azt jelnek tekintette, hogy életműve lezárult. Követői, a sztoikusok szerint az erényes és szabad élethez tartozik a jó halál is: ha az ember megválaszthatja, hogyan éli le az életét, akkor megválaszthatja azt is, hogyan kíván elmenni.
Sivatagi Atyák csendje
Manapság sokat beszélünk az ázsiai kontemplatív (szemlélődő) hagyományról: jógáról, meditációról. De valójában ez a bölcsesség Nyugaton, a zsidó-keresztény kultúrában is megtalálható. Mint búvópatak, ami többnyire rejtetten, a föld alatt folyik – de néha gyönyörű tisztásokon felbukkan a felszínre és kristálytiszta vizű forrásokat táplál.
Ezt a hagyományt képviselték például azok a kora-keresztény szerzetesek, remeték, akiket Sivatagi Atyák és Sivatagi Anyák néven szoktak emlegetni. Olyan férfiak és nők, akik 4-5. században otthagyták a nagyvárosok kényelmét, és benépesítették az egyiptomi sivatagot, hogy ott találják meg az utat elveszített önmagukhoz.
Egyikük, Abba Besszarion (az „abba” atyát jelent) a források szerint különösen egyszerű életmódot folytatott: akár hideg volt, akár meleg, ő pusztán rongyokba öltözködött, és a szabad ég alatt hált. Ritkán és keveset evett, ideje nagy részét a sivatagban vándorolva töltötte. A legenda szerint egy ízben negyven napig ült egy helyben, az imáiba mélyedve.
Egy napon Abba Besszáriont egy szerzetes kereste fel, és útmutatást kért tőle: „Abba, mit tanácsolsz, mit tegyek?” – kérdezte tőle.
„Őrizd meg a csendet és ne hasonlítgasd össze magad másokkal,” válaszolta az öreg.
A maga egyszerűségében is bölcs tanács, bárcsak meg tudnánk fogadni.
Mert amit keresel, az ott van benned. Mindig is ott volt. Nem kell kívülről behozni, nem kell hozzá megváltoznod, mássá lenned. Csupán le kell fejtened magadról mindazt, ami ráülepedett az évek során.
A választ, amit keresel, azért nem tudod meghallani, mert soha nem tudod lecsendesíteni a belső hangot, ami folyamatosan fecseg, ítélkezik, kritizál, összehasonlítgat.
„Amire szükséged van, amire mindannyiunknak szüksége van, az a csend,” írja Thich Nhat Hanh, a vietnámi buddhista szerzetes. „Szüntesd meg a zajt az elmédben, hogy meghallhasd az élet csodás hangját. És akkor elkezdheted élni az életedet, hitelesen és mélyen.”
Azt kívánom Neked, olvasó, találd meg az életedben a saját Belső Csendedet!
Zumbach, a szabó
Hallottátok már a pasas történetét, aki elvitte megigazíttatni az öltönyét a híres szabóhoz, Zumbach-hoz?
Miután a szabó ráadta az átalakított öltönyt, az illető kényelmetlenül feszengett a tükör előtt: „Zumbach úr, nem gondolja, hogy ennek a zakónak az ujja túl rövid? Meg tudná hosszabbítani?”
„A zakó ujja nem rövid, az Ön karja túl hosszú,” felelte Zumbach. „Húzza vissza kicsit a karját a zakóban, és meglátja, a zakó tökéletesen illeszkedik!”
A férfi visszahúzta a karját, de erre meg a zakó gallérja csúszott el.
„A gallér több centivel a nyakam fölé nyúlik,” panaszkodott a vevő.
„Semmi baj a gallérral, az Ön nyaka az, ami túl hosszú. Húzza vissza kicsit a nyakát, és meglátja, tökéletesen magára illik!”
Mikor a vásárló visszahúzta a nyakát, ekkor meg az ülepénél húzódott a zakó túl magasra – Zumbach természetesen azt javasolta neki, hogy húzza vissza az ülepét. Ekkor viszont a nadrág mutatkozott túl rövidnek. „Semmi baj a nadrággal,” biztosította Zumbach. „Csak egy kicsit be kell hajlítania a térdét, és meglátja, máris tökéletesen illeszkedik!”
Végül a vásárló teljesen eltorzult pózban hagyta el a szabó üzletét az új öltönyében. Később a buszmegállóban összefutott egy emberel, aki elismerően nézett rajta végig:
„Micsoda csodálatos öltöny! Lefogadom, hogy Zumbach, a szabó készítette Önnek!”
„Igen, de honnan találta ki?” – kérdezte meglepetten a férfi.
„Mivel csak egy ilyen brilliáns szabó képes öltönyt varrni egy ilyen torz testre, mint az Öné,” felelte az ember.
A társadalom, amiben élünk, gyakran támaszt torz elvárásokat velünk szemben. Elhiteti velünk, hogy velünk van baj, ha nem tudunk ezekhez alkalmazkodni. Elhiteti velünk, hogy az a természetes, ha természetellenes pózokba vágjuk magunkat. Hogy az a „normális”, ha kényelmetlenül feszengünk azokban a szerepekben, amiket magunkra erőltetünk, hogy másoknak tessünk.
Vajon hány szülő, tanár, edző, pap, segítő és önjelölt guru játssza körülöttünk Zumbach, a szabó szerepét? Szégyent keltenek bennünk és bemesélik, hogy selejtesek vagyunk, nem vagyunk szerethetők és kudarcra vagyunk ítélve. És ha az ő módszerük nem működik, akkor bizonyára bennünk van a hiba.
És hány olyan ember jár körülöttünk, saját maga torz karikatúrájaként, mesterségesen magára erőltetett mosollyal – különféle fogyókúrák, életmód-guruk és spiri irányzatok követői, megtértek és bűnbánók, szekták tagjai, személyiséget javító „terápiák” elvégzői – akik Zumbach vásárlójához hasonlóan elhiszik, hogy csak akkor lehetnek szerethető emberek, ha megtagadják azt, akik?
Nézd legott komédiának
„Tragédiának nézed? nézd legott Komédiának, s múlattatni fog,” mondja Lucifer Ádámnak az Ember tragédiájában.
Bár a történelem előttünk lezajló komor eseményeit nehéz nem tragédiának nézni – ha alaposan megvizsgáljuk, valójában minden nagy kollektív tragédiánk eredete valami kis emberi tragikomédiában rejlik. Egy olyan szánalmasan banális drámában, ami mindennap lejátszódik a mi kis lelkünk színpadán.
Félelem. Irigység. Gőg. Féltékenység. Szégyen.
Az emberi elme előszeretettel kavar vihart egy pohár vízben. Csinál elefántot a bolhából. Felfújja magát, mint a béka az ezópusi mesében, aki azzal kérkedik, hogy ő is tud akkora lenni, mint a mezőn legelésző ökör – míg aztán kipukkad.
Az emberek, akik a világtörténelemben a legnagyobb kárt okozták, többnyire megegyeznek egy dologban: borzasztóan komolyan vették magukat, miközben cinikusan semmibe vették az embertársaik értékét.
És ami közös az emberekben, akikre leginkább felnézek, akik a leginkább inspirálnak: az a szelíd derű, amivel a világot és benne saját magukat szemlélik. Úgy is mondhatnám, a képesség, hogy kedvesen forduljanak oda egymáshoz, de ne vegyék túl komolyan magukat.
És ez a derű nem olyan passzív agresszív szarkazmus, amit egyes emberek a sérüléseik takargatására pajzsként magukra húznak. Nem is gúnyos lenézés, amivel mások bajából egyesek viccet csinálnak, lebecsülik mások fájdalmát. Hanem egy belülről fakadó, őszinte, együttérző öröm, kicsit pajkos vidámság. Amivel a szülő nézi szeretettel, ahogy gyermeke botladozva járni tanul.
Joseph Goldsteinnek, az egyik kedvenc meditációs oktatómnak, aki hosszú éveket töltött elvonultan, szerzetesek közt, az egyik kedvenc szófordulata, és egyben jelzője a saját elméje működésére: ridiculous (nevetséges).
Mert az emberi elme drámái, bármennyire is komolyan vesszük őket, valójában nevetségesek. A leginkább pont akkor és annyira tudnak nekünk szenvedést okozni, amikor és amennyire komolyan vesszük őket. Míg ha kifejlesztjük annak a tudatosságnak – vagy pontosabban, meta-tudatosságnak – a képességét, amivel folyamatosan éberen figyeljük és felismerjük ezeket a drámákat, akkor egyfajta immunitást szerzünk velük szemben.
Ez ugyanaz a tudatosság, amivel a Buddha – akinek a neve is annyit tesz: „aki felébredt” – az illúziók csábító fejedelmét, Marát felismerte, bármilyen alakban is jelent meg előtte. Nem feszült be, nem vette fel a páncélt – ehelyett mosolyogva helyett mutatott neki:
„Ó, megint te vagy az, Mara? Gyere, ülj le, igyunk meg egy teát, mesélj!”
Valahogy ezzel a könnyedséggel, kíváncsisággal, kedvességgel és derűvel kell(ene) odafordulnunk magunkhoz, amikor az elménk megint elkezdi játszani a szokásos gyermeteg drámáit – amikor békaként megint elkezdi felfújni magát.
Az én kétféle koncepciója
Az énedet kétféleképpen foghatod fel.
Az egyik, a mi nyugati, európai felfogásunk szerint az Én egy nagyvállalati menedzser, igazgató. Egy CEO. Aki ül a bőrfotelben a huszadik emeleti irodájában, ahonnan átlátja és irányítja a dolgokat. Egy pilóta, aki a repülőgépet vezeti. A feladat pedig az, hogy ez az igazgató minél hatékonyabban és határozottabban ellenőrzése alatt tartsa a történéseket, hogy minél több profitot termeljen a cégnek. Hogy ez a pilóta minél ügyesebben kezelje a kormányt, minél nagyobb teljesítményt hozzon ki a gépéből.
Hiszen az élet = verseny.
Az élet értelme = a teljesítmény.
Az imígyen felfogott én azon keresztül válik modern individuummá, hogy birtokol. Ellenőriz. A lényeg a „to have”. Azáltal válsz Valakivé, amid van. Amit irányítasz. Tárgyak. Emberek. Képességek. A jog nem más, mint ennek a birtoklásnak, ellenőrzésnek – a tulajdonnak – a körülbástyázása.
A másik, jóval ősibb, elsősorban Keleten fennmaradt felfogás szerint azonban az én – a mindenható vállalatigazgató – létezése az elme illúziója. Természetesen létezik, olyan értelemben, hogy számunkra nagyon is valóságos.
De ha alaposan a dolgok mögé nézünk, akkor azt fedezzük fel, hogy Descartes gőgős kijelentése – cogito ergo sum, gondolkodom, tehát vagyok – nem stimmel. Ugyanis legfeljebb azt észlelhetjük, hogy a gondolkodás, érzés zajlik. De ha megpróbáljuk megragadni azt, AKI gondolkodik, AKI érez – akkor folyamatosan kicsúszik az ujjaink közül.
Valójában amit „énnek” hiszünk, az egy köteg folyamatosan változó észlelés, érzés, gondolat. Aminek az eredőjében, a gyökerében nem találunk egy állandó, változatlan lényeget (esszenciát). Az észleléseink keletkeznek és elmúlnak. Amiről azt hitted, hogy Te vagy, amihez fertelmes meggyőződéssel ragaszkodtál, mint ami annyira szervesen belőled fakad és a részed – másnap nyomtalanul eltűnhet.
Ezért mondják a buddhisták, hogy a keletkező és megszűnő dolgok természete az üresség (sunnata): nincs állandó lényegük.
Nos, ez a gondolatmenet minket, akik a bőrfotelos magabiztos CEO koncepciójához szoktunk hozzá, elsőre borzasztóan meg tud rémíteni. Számunkra ez az üresség maga a horror: irtózunk tőle. De megfelelő meditációs gyakorlattal és belátásokkal az ember egy idő után rájön arra, hogy valójában ez a felfogás mérhetetlen derűt, nyugalmat és szabadságot áraszt.
Mi több, amit itt „ürességnek” nevezünk, az nem hasonlít a végtelen, sötét és a rideg, abszolút zéró fokos űrhöz. Valójában teljesség. Egész-ség. Belátásából a négy mérhetetlen – együttérzés (karuna), együttérző öröm (mudita), kedvesség (metta) és kiegyensúlyozottság (upekkkha) – árad.
Az itt és most viszonylagossága
Mi, akik meditálunk, gyakran irányítjuk arra a figyelmünket, ami itt és most van. Arra törekszünk, hogy jelen legyünk a testünkben: érezzük, átéljük mindazokat az észleléseket, amelyeket a megtestesült létezésünk jelent.
Ezeket a sorokat egy repülőn írom. A felszállás közben elvégeztem egy félórás ülőmeditációt. (Megszakítás nélkül: minő luxus egy kisgyerekes apukának!) És most azon morfondírozom, milyen viszonylagos is az „itt” és a „most”.
Egy repülőgépen ülök, ami több száz kilométer per óra sebességgel száguld a felhők közt, mintegy tízezer méter magasságban.
A Föld nevű bolygón, ami forog a saját tengelye körül és kering egy csillag, a Nap körül.
És ez a csillag része a Tejút nevű galaxisnak, ami megszámlálhatatlan más galaxisokkal együtt folyamatosan száguld, távolodik az űrben egy mintegy 13 milliárd éve táguló világegyetemben.
Pillanatok? Térbeni pontok?
Ittek és mostok?
Az atomok, és az annál is kisebb részecskék, amik a testemet alkotják, folyamatos mozgásban vannak – nem lehet őket a tér és idő egyetlen pixelébe zárni.
Egy folyamatosan változó világegyetemben élünk. Ahol, mint Hérakleitosz, az egyik legrégebbi görög filozófus mondta: nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba. Pantha rei. A meditációnk sem irányulhat statikus pontokra és pillanatokra az időben és térben. A létezést – a saját létezésünk észlelését – mint változást kell megélnünk.
Az elme – pontosabban a figyelmünk – elkalandozik a jövőbe és a múltba, távoli helyekre. A meditáció közben is. Ezt kizárni nehéz (nem is ez a célja a meditációnak), de tudatosan és gyengéden vissza tudjuk a figyelmünket terelni a jelenbe. Horgonyt vetünk a tudatos jelenlétbe: ami többnyire a saját lélegzetünk. A csónakot időről-időre elragadhatja az áramlat, de aztán visszarántja a horgonyhoz csomózott kötél.
A horgony: a testünk. Mert ez a létezés – megtestesült létezés. Ahogy az egyik legősibb buddhista meditációs szöveg, a Szatipatthána-szutta is kifejti, a meditációnknak is a testünkből, a testi észleléseinbkől kell kiindulnia – ez a tudatos jelenlét (szati) négy alapja közül az első.
De megértettem azt is, hogy a jelenlét nem jelenthet valamiféle görcsös ragaszkodást az idő vagy a tér egy statikus pontjához. A jelenlét magába foglalja a múlt és a jövő teljességét. A közelséget és a távolságot. Csupán a töredezettség, a szeparáltság, az idő illuzórikus zárványaiba, a tér kristályának csillogó szögleteibe való bezártság az, amit el kell engednünk. A tudatosság, a figyelem nélküli sodródást.
Minden belégzés egy születés – minden kilégzés egy halál. A táguló és magába zuhanó világegyetem kozmikus drámája a mi kis mikrokozmoszunk vetítővásznán játszódik le. Nincs olyan, hogy a tér és az idő egy szeletébe zárt én. Mi magunk is változás vagyunk. Hullámok az idő és tér óceánján. Fodrozódunk, majd visszasimulunk.
Vajon mi az igazi hullám? Hol van, mikor van ott a hullám? Az első fodorban, ami felemelkedik a vízfelszínről? Vagy a kifejlett hullámtarajban, amikor a hullám a legnagyobbra hízik? Esetleg akkor, amikor a hullám újra semmivé foszlik a tengerparton? Értelmetlen kérdés. Az egész folyamat a hullám.
És vajon mi a hullám lényege? A víz? Nem. A hullámban ott van a szél is, ami felgerjeszti a vizet. Ott van a Nap fénye, ami hőt gerjeszt és szelet támaszt. A hegy orma, ahonnan a folyók a vizet a tengerbe szállították, az ásványokat a vízbe mosták. Minden mindennel összefügg – minden mindenhez kapcsolódik. Semmi sem létezik szeparálva, egymagában – egyetlen pontba/pillanatba zárva. Mi sem vagyunk rabok a koponyánk börtöncellájában.
A tudatos jelenlét világosságánál a dolgok olyannak tűnnek, amilyenek: végtelennek és mégis egységes egésznek, az idő és tér teljességében.
Mint amikor kiugrasz egy repülőről, és rájössz, hogy nincs ejtőernyőd. De aztán rájössz arra is, hogy nincs hová lezuhannod.
Respect, Tarr Zoltán!
A szombati tüntetés üdítő színfoltja volt számomra Tarr Zoltán református lelkész beszéde, aki Balog Zoltán helyett is bocsánatot kért a bicskei gyermekotthon meggyalázott áldozataitól. Emlékeztetett minket ez a beszéd az első prédikátorok, a protestantizmus eredeti szellemiségére: az igazságtalansággal, álszentséggel szembeni protestálásra. A tiltakozás szellemére, ami bátran szembeszáll a tekintélyekkel és hatalmasokkal is, ha kell.
Ahogy Ady Endre írta száz éve: „Az igazi protestáns szellem közös kincse az egész emberiségnek. Ez a szellem adta volt vissza az embert önmagának. Ez a szellem szögeztette ki Luther pontjait. Ez a szellem a szabadságnak s az ember kibékítésének szelleme. Ezt az igazi protestáns szellemet meghamisíthatták talán néhol, de a protestantizmusnak ez a szellem az ereje. A magyar protestantizmusnak is csak ez lehet és még valami.”
Most olvasom, hogy Tarr lelkész urat eme nevezetes beszéde után azonnali hatállyal, indoklás nélkül kirúgták a munkahelyéről. Munkájára panasz nem volt – a kirúgás egyértelműen politikai alapon történt. Megbüntették azért, mert őszintén, szabadon kimondta azt, amit egyébként református hívek tömegei is gondolnak titokban, csak nem merték kimondani: hogy Balog püspöknek távoznia kell a közéletből.
Az üzenet egyértelmű: ha szólni mersz, ha ki mersz állni ellenünk, eltaposunk. Ahogy a költő írta: „Fejére szól ki szót emel! Király nem alhatik.”
Tarr lelkész veszélyes volt a Hatalomra. Nagyon veszélyes. Hiszen megmutatta: hiába hivatkozik a rendszer unos-untalan a kereszténységre, hiába itat át mindent az ájtatosan hamis kurzus-kereszténység csiganyálával, hiába vásárolja meg kilóra az egyházak támogatását és hiába próbál megosztani minket. A valódi érdekellentét nem a hívő és a nem hívő között van ebben az országban. Az igazi választóvonal a szabad, bátor, cselekvő polgárok és a gyáva, alattomos, megalkuvó alattvalók között húzódik.
Tarr tiszteletes az előbbi táborba tartozik. Isten áldja érte! És ha ő bocsánatot kért a református hívek nevében a bicskei áldozatoktól, én a nem hívők nevében megköszönöm neki a bátorságát és kiállását. Respect