Ez most lehet, hogy hosszú lesz, de a függőség témája iránt érdeklődő törzsolvasók talán végigolvassák. ❤ A függőségek korában élünk. Sokan azt mondják: mindig is abban éltünk. Hiszen még a levegőtől is függők vagyunk. De a függőség (addikció), a szó modern addiktológiai értelmében, nem egyszerűen azt jelenti, hogy a túlélésünkhöz bizonyos feltételeknek kell teljesülnie. A függőség egészségtelen és önpusztító viselkedést jelöl, amelyben az egyén a szenvedés rövid távú enyhítése érdekében egy hosszú távon még nagyobb szenvedést termelő gyönyörforráshoz fordul, újra és újra. Mégpedig teszi ezt kényszeresen, a saját magára és a közösségére gyakorolt negatív következmények ellenére. A levegővétel nem ilyen – viszont egy csomó rövid távon izgalmat és gyönyört okozó szer, viselkedés mértéktelen, kényszeres használata igen. A függőség ilyen tömeges méretekben, mint ma, egyetlen korábbi történelmi korszakban sem volt jelen az emberiség életében. Ennek az oka az, hogy egyrészt soha nem látott bőségben állnak rendelkezésre rövidtávú gyönyört hozó tevékenységek. Az ember evolúciósan az erőforrások szűkösségét kihasználó képességekkel rendelkezik: ha ételt látsz, fald be, hiszen nem tudhatod, holnap lesz-e még hasonló lehetőséged. A bőség korában ezek a beépített evolúciós késztetések viszont önpusztítóvá válhatnak. De önmagában a bőség sem magyarázza a függőségek ilyen mértékű terjedését. Ennél kell valami több is: az, hogy nagyon sok ember a mai világban nem találja a helyét. Szenved. Nem talál jelentést az életében. Nem képes egészségesen kapcsolódni a közösségéhez, a társaihoz. Ezek gyökerében gyakran olyan traumák állnak, amelyek egészen a kora gyermekkorig nyúlnak vissza. Empirikusan igazolható tény, hogy a függőségek előfordulása exponenciálisan nő, minél több ártalmas gyermekkori élményt élt át valaki. És az ártalom itt nem csak és kizárólag bántalmazást jelent: jelentheti azt is, hogy valamit nem kapott meg, ami fontos lett volna a számára. Figyelmet, gondoskodást, szeretetet, türelmet. Márpedig a materiális bőség ellenére ezekből a lelki javakból – különösen a figyelemből – korunk fogyasztói társadalma egyre szűkösebben méri a napi adagot. A trauma, mint gyakran hangsúlyozzuk, nem a rossz dolog, ami megtörtént – hanem az, ahogyan átalakítja az ember működését. És ebben az eltorzult működésmódban kiemelt értékkel ruházódnak fel azok a gyönyörforrások, amelyek ideiglenes enyhülést hoznak az egzisztenciális szenvedésből. A szenvedésből, amivel az egyén nem képes szembenézni. Nem is beszélve a feldolgozásáról. Így könnyen a függőség csapdájába esik: minél kevésbé működik tartósan a fájdalomcsillapítás, annál görcsösebben ragaszkodik hozzá és annál mohóbban sóvárog iránta. A függőség az üresség paradoxona: az ember nem képes jelentéssel megtölteni a teret ezért csak a semmit dagasztja tovább, míg az felemészti az életét. A függőség ellen nem lehet „harcolni”. Ez egy tévedés. Az ürességet hiába lövöd ágyúval, attól nem fog eltűnni. Az üresség ellentéte a teljesség – az ürességet meg kell tölteni. És ez a megtöltési folyamat hol máshol is indulhatna, mint magánál a szenvedő embernél. Direkt nem azt írom, hogy „a függőnél” – mert a bélyeg rásütése helyett fontos, hogy az embert lássuk. A „függő” az nem valami egzotikus állatfajta, akit le kell írni, tisztes távolságból, mint valami David Attenborough doksifilmben. A függőség végtelenül emberi. A függőségből való felépülés tehát az emberrel kezdődik: először is neki van szüksége egy olyan támogató, megtartó közegre és közösségre, ahol elég biztonságban és elfogadva érzi magát ahhoz, hogy szembenézzen függősége valódi okával: a szenvedéssel. Az utcán tengődve, egyik napról a másikra, nem lehet ezt megtenni. De nem lehet megtenni úgy sem, ha valaki magasan funkcionáló, társadalmilag elismert személy, de a túlzsúfolt és túlhajszolt élete nem teszi lehetővé a szembenézést. Mert ne legyen kétségünk: a függőség nem kíméli a gazdagot sem. A következmények azok, amik mások: a szegény nem rendelkezik olyan erős szociális hálóval, mint a vagyonos, és könnyen kihullik a társadalomból egy olyan pária-létbe, ahonnan a kimászás már a lehetetlenség határát súrolja. De nem lehetetlen. Nem lehetetlen, amennyiben a társadalom tudatosan újjáépíti a kapcsolódást ezekkel az emberekkel. Olyan helyeket, közösségeket teremt és támogat, ahol megkapaszkodhatnak. Ahol nem akarják rögtön megváltoztatni: először is elfogadják, annak, ami, aki. Nem fegyelmező és kirekesztő, hanem elfogadó és támogató tereket kell teremtenünk. Ahol a józanság jutalmazandó érték – de a teljes absztinencia nem az elfogadás feltétele. Ha kell, akkor abban kell támogatnunk az emberünket, hogy legalább az életét és az egészségét megőrizze: étel és ruha, tiszta tűk és fecskendők, HIV és hepatitis tesztek, gyógyszeres kezelés, pszichológiai tanácsadás, nőgyógyászati vagy fogorvosi vizsgálat – éppen azzal és ott, ahol és amire szüksége van. A felismerés, hogy a változást nem lehet kierőszakolni, hogy nem lehet rögtön ajtóstól rontani a házba, szülte meg az ártalomcsökkentés filozófiáját és gyakorlatát. Ami az ellátórendszer első védvonala – belépőpontja. Nélküle nincs felépülés. És el kell fogadni, hogy bizony sok ember számára ez végállomás – míg mások számára csupán egy átmeneti tartózkodási hely. Az emberi élet megőrzésénél mi lehet fontosabb? Ugyanakkor az is fontos, hogy ne álljunk meg a puszta túlélésnél. Ennél legyünk jóval ambíciózusabbak. Nem elég valakinek steril tűt adni. Az élet több, mint fizikai túlélés. A szenvedéssel kell foglalkoznunk, ami a függőség gyökerénél (is) megtalálható. A test nem különíthető el hermetikusan a lélektől és a szellemtől. A függőség egyik problémája éppen az, hogy az ember különféle részei között megszűnt a kapcsolat – távol tartja magától a saját élvezetektől és szenvedésektől meggyötört testét, és a saját teste által őrzött traumatikus terhet. Elszakadt a hiteles önvalójától. Itt a szenvedés gyökere. Ahhoz, hogy ezt a szenvedés-gyökeret feltárjuk, megdolgozzuk, ahhoz persze már szükség van józanságra. Ha nem is egész életre vállalt totális absztienciára – de arra igen, hogy emberünk hajlandó legyen józanul, gyógyító kapcsolatban, józan közösségben dolgozni magán. „Dolgozni” – ez persze nem valamiféle önbüntetést, önfegyelmezést jelent leginkább, aminek során az ember úgy tekint magára, mint valami munkatáborba zárt fegyencre van önostorzó flagellánsra. Ez gyakori tévhit. Hanem azt, hogy képes legyen végre szeretettel és türelemmel nézni saját magára. Esélyt adni saját magának a változásra. Feltárni az igazságot magáról. És ahogy A.H. Almaas mondja: az igazság csakis az együttérző jelenlétben mutatja meg magát. Mert az, ami igaz, ahogy József Attila is megírta, több, mint a valódi. A valóság megközelíthető logikai indukcióval vagy dedukcióval – de az igazság nem. Az igazság csak megélhető, olyan emberek között, akik radikálisan elfogadják egymást. Így hát hiába vagy rendkívül eszes ember, barátom, ha az igazságot akarod megtudni magadról, akkor akár naphosszat is elmélkedhetsz otthon egymagadban, győzködheted magad, de az igazság el fog kerülni téged. Az igazság ugyanis több, mint egyszerűen tudomással bírni arról, hogy problémáidnak milyen lehetséges okai vannak. Ez a logika, a racionalitás szintje. Fontos lehet, de önmagában mit sem ér. Meg kell tapasztalnod, hogy valójában mire vagy képes – milyen rejtett potenciál rejtőzik benned. És ezt csak közösségben tudod megtenni. Entelekheia – az ókori görögök így hívták. A bennünk rejlő lehetőség kényszere arra, hogy valósággá váljon. Ez más, mint a puszta funkcionalitás lehetősége. Például egy vödör funkciója, hogy vizet hozzanak benne, egy ásóé, hogy felássák vele a kertet. Ez funkció. Az emberek azonban nem használati tárgyak. Az emberben rejlő lehetőség – az entelekheia – inkább olyan, mint a mag lehetősége, hogy cserjévé cseperedjen majd ágas-bogas fává terebélyesedjen. A maga egyedi és megismételhetetlen módján. A magban benne van a fa lehetősége. Egy mag akár évtizedekig is lehet pusztán mag: terméketlen talajban sínylődve, kiszáradva, megfosztva az éltető energiáktól. De ez a magként való létezése megrekedt létezés: több rejlik benne. És éppúgy bennünk, emberekben is több rejlik a puszta túlélésnél és fajfenntartásnál – az egyik napról a másikra való tengődésnél. Évtizedekig elvegetálhatunk senyvedve, tespedve, mentális zavarok, függőségek, diszfunkcionális kapcsolatok hálójába ragadva. De ennél többre vagyunk hivatottak. Minden egyes emberi lényben ott a lehetőség, hogy kiteljesedjen a saját lényegének megfelelően. Kivirágozzon az emberi kapcsolataiban, gyökerein keresztül felszívja a közösség tápláló nedveit, kinyújtóztassa lombjait a tudás végtelen kék ege felé. Benned van, mindig, bármennyire is méltatlannak, szánalmasnak és korlátoltnak gondolod magad. (a kép az AI műve)

Többen kérdeztétek, hogy vajon felvettük-e a kapcsolatot az alakulóban lévő új kormány képviselőivel. Nos, annyit azt hiszem elárulhatok a transzparencia jegyében és a megnyugtatás végett, hogy drogterületen dolgozó szakemberek egy csoportja nevében múlt héten írtunk egy közös levelet. Ebben a párbeszéd kialakítása mellett azt javasoljuk a leendő kormány képviselőinek, hogy a szakterület kerüljön fajsúlyos pozícióba a kormányzati adminisztráción belül. A levélre jelenleg várjuk a választ. Ideális esetben ez a pozíció tükrözze azt, hogy a függőségek kérdése multidiszciplináris (szakterületeken átívelő) szabályozást követel meg: integrált addikciós politikára van szükség. Ennek része egy olyan intézményes háttér kialakítása, ami komplexen, átfogó módon kezeli a szenvedélyek, függőségek ügyét, beleértve legális és illegális szereket, köztük első helyen az alkoholt, ami a legtöbb kárt okozza. De a viselkedési függőségeket is, amelyek az online szerencsejáték és pornó korában egyre több aggodalmat okoznak. És persze mindehhez egy kiszámítható, stabil finanszírozási háttér is szükséges. Szükség lesz egy olyan nemzeti drogstratégiára, ami végre nem „drogmentes társadalomban” gondolkodik, és aminek része az ártalomcsökkentés. Én személy szerint szükségesnek tartok még egy komoly büntetőjogi reformot is, hiszen a magyar drogjogi szabályozás Európában az egyik legszigorúbb. És persze véget kell vetni a klubok elleni hadjáratnak is. Ezenkívül fontos lenne, hogy végre az európai jó gyakorlatoknak megfelelően szabályozzuk a kannabisz és a pszichedelikumok gyógyászati használatát. Stay tuned – tájékoztatok majd a fejleményekről! kép: Jean Leon Gerome Ferris

Tőkés László közleményben tiltakozott az új egészségügyminiszter „ízlésromboló rángatózása” ellen. Ami szerinte „az általa képviselt szakma becsületének is ártalmára volt, és a Kossuth tér szakralitását is megcsúfolta.” Ejnye, püspök úr, ha ezt a zenét és táncot „megdöbbenéssel szemlélte”, akkor szerintem biztosan nem látta, hogy mit műveltünk mi a Kossuth téren a Tánc a Szabadságért táncos tüntetések alkalmával. Na attól aztán biztosan beájulna! Egyébként én azt gondolom, hogy amit „rángatózásnak” nevez, a tánc, nem hogy megzavarja, de az egyik legősibb és legyetemesebb nyelv az ember számára, hogy az öröm mellett a szakralitást kifejezze. Szóval a Kossuth tér szakralitása köszöni, jól van! Ellenben a magyar egészségügy egyáltalán nincs jól. És ennek semmi köze a tánchoz. Ahhoz sokkal inkább, hogy az egészségügyet egy rendőrminisztériumba gleichsaltolták és huszadrangú ügyecskévé tették, amire az EU-n belül GDP-arányosan a legkevesebbett költjük. De ez ellen érdekes módon nem adott ki tiltakozó közleményt. Én azt javasolnám, hogy a morgás helyett inkább táncoljon Ön is! Jót tenne. Bátran, a saját tempójában, a saját zenéjére. Egészséges. Csökkenti a stresszt. Idősebbek is elkezdhetik!

(A fb algoritmus figyelmébe: szexuális nevelésről szól a poszt!) Az új oktatási miniszter meghallgatásán is szóba került a szexuális edukáció – avagy annak hiánya a magyar iskolákban. Szerencsére Lannert Judit kijelentette, hogy igenis az iskola, és nem csak a szülő felelőssége ez. Szándékosan választottam egy ilyen „provokatív” képet: még akkor is, ha sok konzervatív szülő a szívéhez kap. Igen, azt gondolom, hogy ilyen részletességgel kellene elmagyarázni dolgokat. Mert a számok nem hazudnak és nagyon aggasztóak: folyamatosan romlik a nemi úton terjedő fertőzések helyzete Magyarországon. Aki botránynak tartja, hogy iskolás fiataloknak elmagyarázzák, hogyan kell helyesen használni az óvszert, az inkább azon botránkozzon meg, hogy 2025-ben Magyarországon 26 (!) csecsemő halt meg szifiliszben. Egy olyan betegségben, ami megelőzhető és gyógyítható – ha nem tabuk és elhallgatások öveznék ezt a témát. Szerintem az igazi botrány az, hogy a 21. század harmadik évtizedében még mindig kábé ugyanolyan sunnyogás vagy hülyítés megy ebben a témában a legtöbb iskolában, mint ami akkor ment, amikor a 90-es évek elején nyolcadikos voltam. Emlékszem, egy hittantanárt hívtak el (az egyébként szekuláris iskolába) „felvilágosítani”. Inkább elsötétíteni. Mert többek között elmondta a lányoknak: ne üljenek rá a WC-re férfiak után, mert teherbe eshetnek ( ‍♂️). De óvszerről, szűrésről és tanácsadásról egy büdös szó sem esett. És akkor még a mi generációnkba tartozó szülőktől várják el, hogy ők legyenek a gyerekeik szexuális nevelői? Pff. Hiszen mi sem kaptuk ezt meg! Én azt szeretném, hogy a lányom már ne legyen olyan sötétségben tartva, mint az én generációm. Ne övezze annyi tabu, szégyen ezt az egész témát – ami annyi szükségtelen lelki torzuláshoz vezetett, vezet nálunk. És egyben vértezzék fel egészséges önértékeléssel, tájékozottsággal, mind a korlátolt bigottsággal, mind az interneten terjedő egészségtelen megfelelési kényszerekkel szemben. Őszinte, hiteles, gyakorlatias, együttérző és nem ítélkező szexuális felvilágosítást szeretnék látni az iskolákban – mert ez az, ami legjobban szolgálja a gyerekeink biztonságát.

Milyen kevesen voltunk, és milyen sokan maradtunk – sóhajtott fel a legenda szerint az ősz Garibaldi az olasz egyesítési mozgalom diadala után. Ez jut eszembe a közösségi médiát böngészve – rá kellett jönnöm, hogy itt már szinte mindenki is ellenálló és partizán volt az elmúlttizenhatévben. Fura érzés az is, amikor ki vagyok oktatva, ha kritizálni merem, akár óvatosan is, az új garnitúrát. Nos, elmondanám, hogy én az elmúlt 16 évben sem tettem lakatot a számra és ezután sem fogok. Kellő körültekintésre törekedve persze. Aki emiatt fog esetleg kikövetni, annak viszlát – aki meg szekértáborokon átívelően értékeli, amiért kiállunk, az ezután is olvasni és támogatni fogja a Drogriportert. ❤️

Állítólag jogi káoszt okozott volna, ha hatályukat vesztik a háborús vészhelyzetre hivatkozva hozott rendeletek, ezért az új parlament egyik első döntésével törvény erőre emelte azokat. Köztük a klubbezáró rendelet is, ami lehetővé tette, hogy szórakozóhelyeket a rendőrség pusztán annak a gyanúnak a nyomán is bezárja, hogy ott kábítószer terjesztés folyt. Nem mélyedtem el ezekben a rendeletekben, de készséggel elhiszem a jogtudós szakértőknek, hogy egy csomó olyan rendelet is volt közöttük, amik hiányában káosz alakult volna ki – azonban azt biztosan elmondhatom, hogy konkrétan ennek a rendeletnek a törvény erőre emelése az, ami káoszt okoz. Vajon nem lehetett volna legalább átvizsgálni, hogy melyik rendeletet van értelme megtartani, és melyiknek kell mennie a levesbe? Lehet, hogy én nem látok valamit, de egy jogász csapatnak ez nem lett volna olyan óriási nagy meló. Ráadásul úgy tűnik, Pintér minisztériumának alkalmazottai még utolsó körben szorgoskodtak is, hiszen a klubbezárós rendelet nem a korábbi formájában, hanem módosítva került elfogadásra az új parlament által. Hozzátoldották, hogy a szórakozóhelyet abban az esetben nem lehet bezárni, ha a tulaj maga értesíti a rendőrséget az illegális tevékenységről. Nos, ezt lehet, hogy valamilyen klub-lobbi nyomta be – de szerintem borzasztó rossz irány. Arra készteti a klubokat, hogy szereptévesztve túlbuzgón feljelentgessék a saját vendégeiket. Az indoklásban még nagyobb butaságokat is találunk, miszerint a klubok bűnmegelőzési céllal átvizsgálhatják a belépők csomagját, sőt, „kábítószerkereső kutya alkalmazására” is sor kerülhet. Ez valami rossz vicc? Hát köszi, de remélem itt csak valami átmeneti zavar van az Erőben, és hamarosan ez az egész klubbezárós rendelkezés megy a levesbe (optimista verzió). Azt bizton ígérhetem: ha nem (pesszimista verzió), mi nem hagyjuk ezt és addig fogunk küzdeni, amíg végre békén hagyják a bulizó fiatalokat és a valódi bűnözőkre összpontosítanak! We Resist. We Dance. We Win. ✊❤

Hogy egy ilyen kicsi parlamenti frakció ilyen gyorsan a megalakulása után ekkora hülyét csináljon magából, mint a Mi Hazánk – ez is történelmi tett volt. Jegyezzük meg az arcát ezeknek a bohócoknak, akik képesek kivonulni, miközben éppen bejelentik egy gyermekekből álló kórus bevonulását. A védekezésük, hogy mindez a Tisza ármánya, még szánalmasabb, mint maga az exodus. Mint az óvodában, amikor Pistike leszedi Marika babájának a fejét, aztán még rá is tapos a biztonság kedvéért – és amikor az ovónéni számon kéri, ráfogja az egészet Marikára, hogy minek hagyta elől. A legutóbb írtam, hogy szakítani kell azzal a beidegződéssel, hogy valakit csak azért lenácizzunk, mert konzervatív. Emellett ki is tartok. Na de azt is hozzáteszem, hogy amikor valaki tényleg szélsőjobbos eszmék nevében próbál kirekesztősdit játszani, vad alufóliasisakos konteók nevében lábbal tapossa az európai értékeinket: tudományt, emberi jogokat, akkor NE féljünk annak nevezni, ami: hülye náci. ‍♂️

Tele van a falam olyan posztokkal, kommentekkel, amelyek olyan emberektől származnak, akik egy évvel ezelőtt még kevés örömet találtak a közéletben, sőt, a magyarságukban is – és most eufórikusan posztolnak arról, hogy milyen jó magyarnak lenni. Hát látod, Viktor, amit neked 16 év alatt sem sikerült összehozni – azt a leváltásoddal igen: a nemzeti oldalt. Liberálisok, konzervatívok, baloldaliak, jobboldaliak együtt ünneplik, hogy milyen jó magyarnak lenni. Nem indulatos üvöltözés a Kossuth téren, hanem önfeledt, örömteli táncolás. Egyedül a nácik írták ki magukat a civilizált európai nemzet sorából azzal, hogy kivonultak az ülésteremből. Mondjuk egyébként engem nem is az zavar leginkább, hogy kivonultak – inkább az, hogy vissza fognak térni… Szóval Viktor, ha nem maradtál volna gyáva cenkként távol tegnap a parlamenttől, ha nem Dopeman-nél keseregtél és értetlenkedtél volna, hanem felelős államférfiként szembenéznél azzal, amit főztél, akkor magad is rájöttél volna, hogy mit szúrtál el – és mi az, amit ez az bosszantó „kiskakas” viszont felismert és ezerrel kiaknázott. Persze valószínűleg így is hallgattad valahol valami félhomályos zárt szobában azt a beszédet, ne tagadd – gyáván lapulva, cserben hagyva a saját híveid fogyatkozó táborát is, pálinkába fojtva az irigységedet és frusztrációdat. És mivel nem vagy hülye gyerek, valahol a lelked (ha van még olyan?) mélyén tudod te, hogy mi az, amire te nem voltál képes, de ő igen. Megszólított minket. Magyarokat. Nem egy nagy masszaként, homogén tömbként, hanem felismerve a különbségeinket, a sokszínűségünket, a sokféle megélt tapasztalatunkat és annak értékét, amit letettünk az asztalra. Nem hülyére vett, nem manipulált, nem megosztott: hanem odafordult hozzánk. Őszintén. Nem álügyekről hadovált, nem hamis ördögöket festett a falra, hanem arról beszélt, ami valóban érint minket. Mi több: bocsánatot kért azért, amiért igazából neked kellett volna – de te még ahhoz is gyáva vagy, hogy szembenézz velünk. Nagyon nagyon sokan vagyunk ebben az országban, akik úgy ki voltak már erre szomjazva, mint a sivatagi utazó a korty hideg vízre: hogy komoly, felnőtt emberként beszéljenek hozzánk. Nem közellenségként, nem poloskaként, nem agyalágyultként, nem alattvalóként – hanem magyar polgárként, honfitársként. Ennyi. ‍♂️ kép: Szajki Bálint /24.hu

Szinte már megsajnálta az ember ezt a szegény Sulyokot, ahogy bárgyún vigyorgott a székében, miközben leszedték róla a keresztvizet tegnap. Szinte. De aztán eszébe jut, hogy ha a választás másként alakul, akkor ugyanő már készítené a töltőtollat, hogy zéró alkotmányos aggállyal aláírjon egy sor jogkorlátozó törvényt. Többek között az ellehetetlenítési törvényt, ami most – reméljük végleg – lekerült az Országgyűlés napirendjéről. És ami, ha elfogadják, halálos ítéletet jelentett volna egy sor civil szervezetre. Többek között az ezt az oldalt működtető Jogriporter Alapítványra is. Most már erről is lehet szabadon beszélni: hónapokig a teljes egzisztenciális bizonytalanságban éltünk. Nem tudtuk, hogy vajon jövőre lesz-e még megélhetésünk. Hogy képesek leszünk-e megmaradni a saját hazánkban – hogy a gyerekünket vajon nem kell-e külföldön felnevelnünk. Mindezt nem azért, mert bármilyen bűncselekményt elkövettünk volna, vagy közpénzen meggazdagodtunk volna (mint a neres fantomalapítványok). Hanem azért, mert az államtól függetlenül, jogvédőként a legjobb tudásunk szerint szolgáltuk a közjót. Azoknak a kirekesztett társadalmi csoportoknak az ügyét, akikért, ha mi elmegyünk, akkor senki sem emelt volna szót többé. Mert hogy a nemzet egységét megtestesíteni hivatott, a szatyorfing elnevezésre sokszorosan rászolgált „köztársasági” elnök biztos nem, az hétszentség. Szóval nem, egy pillanatig sem sajnálom azt, amit Sulyok kapott tegnap a parlamentben. Megérdemelte. Csak azt sajnálom, hogy abban, aki a fő felelősséget viselte ezért a kleptokrata autoritér rezsimért, a bábjával, Sulyokkal szemben még annyi tartás sem maradt, hogy kiálljon a nép elé.

Hú, libabőr. Szerintem gondolj bármit Magyar Péterről, de ez a beszéd be fog vonulni a történelembe. Több volt ez, mint székfoglaló beszéd – vádbeszéd volt. De több volt ez, mint vádbeszéd: egyben engesztelő beszéd volt. Egy új nemzeti konszenzus megalapozása. Engem személyesen is megszólított és megérintett, hogy bocsánatot kért a magyar állam nevében civilektől, tanároktól, újságíróktól, akiket meghurcoltak, kiirtandó rovarnak neveztek, amiért kritikát, vagy mert más véleményt fogalmaztak meg. Ha belegondolok, hogy néhány hónapja még az emigráció rémképével néztem szembe, és azon kellett tűnődnöm, hogy a kislányom vajon apának vagy daddynek fog-e szólítani pár év múlva, most azt hallani, hogy a magyar kormányfő bocsánatot kér tőlem – hát ez… Nehéz megfogalmazni, milyen érzés. „Nyílt, vérző sebű áldozatoktól nehéz kérni a megbékélés munkáját,” mondta. Igaza van. Szükség volt erre. Szükségünk volt erre. És szükség lesz arra, hogy valóban elszámoljanak azok, akik felelősek azért, hogy közellenséget csináltak a hazájukért, a közjóért dolgozó emberekből. És közben látni a fideszesek meg Szatyorfingúr fejét: priceless. Nagyon sokunk nevében, mi több, szívéből beszélt, amikor elmondta, hogy milyen Magyarországon szeretne élni. Ahol tudunk egymással egyet nem érteni anélkül, hogy ki akarnánk rekeszteni egymást a magyarságból. Ahol nem csak az tartozik a nemzethez, aki kiváltságokkal, vagyonnal és hatalommal rendelkezik – hanem az is, aki ki van rekesztve, aki népszerűtlen társadalmi csoport tagja. Aki azt gondolja, hogy akkor most elalélva hátradőlhetünk, majd ez a messiás ki fogja nekünk kaparni a gesztenyét, és a szánkba repül a sültgalamb, téved. Magasra tette a lécet. Nagyon magasra. Ez a mai Magyar Péter nagyon magasra tette a lécet a következő évek Magyar Péterével szemben is. Lesz mire emlékeztetni – lesz mit számonkérni!