Széljegyzetek

Őrültség, őrültség, de legalább van benne rendszer – mondják most egyes elemzők arról, ami legtöbbünknek egyszerű ámokfutásnak tűnik. Mármint az, amit az amerikai elnök művel a világgazdasággal. Mert a hí­vei mást látnak ebben, mint puszta pszichotikus ámokfutást. Kí­sérletet arra, hogy megállí­tsa az időt. Mintha erővel megpróbálná visszaforgatni a történelem kerekét. Vissza, egy idealizált múltba. Mondjuk az 50-es évekbe. Amikor még ví­gan füstöltek a gyárak kéményei Amerikában és Európában, mert az ipart még nem telepí­tették át Kí­nába. A fiúk a bányában és a gyárban melóztak, a lányok meg otthon főzték nekik a vacsorát és nevelték a gyereket. Mert a férfiak még igazi férfiak, a nők még igazi nők voltak ebben az idilli múltban. Kockás ing és csipkés kötény. Vasárnap templom. Mindenki tudta, hol a helye.

Milyen ironikus, hogy sokáig a keresztény konzervatí­vok éppen az indusztrializáció ellen lázadtak. Meg nem történtté próbálták tenni az ipari forradalmat. Vágytak vissza abba a korba, amit felvilágosult elmék „sötét középkornak” neveztek. Ami az ő fejükben valamiféle romantikus fantasy-világgá nemesült. Az ipari világba belefáradt álmodozók csinosí­tgatták, szépí­tgették ezt az idealizált középkort, ami a valóságban persze soha nem létezett. Amikor még az évszakok váltakozása határozta meg a paraszt életét, és nem tömték tele a fejét mindenféle lázadó eszmékkel, mint hogy meg kell tanulniuk í­rni-olvasni. Manapság ellenben a múlt-idealizálók célkeresztjébe éppen az indusztriális aranykor került. A jóléti állam, az emberi jogok, a globalizáció és gender és mindenféle istentelenségek előtti valójában, amelyekre minden rosszat visszavezetnek.

Egykor a konzervatí­vok lázadtak a modern világ ellen – manapság a modern világ védelmében lázadnak valami ellen, amit ők „posztmodernnek” neveznek. Persze valójában csak ők is részei a posztmodernnek, de psszt. Ezt nem szeretik hallani. Ez az egész görcsös igyekezet az idő visszafordí­tására, a tradwife influencerek, a MAGA-maoisták dühe az értelmisséggel szemben, JD Vance „vidéki balladája” és a többi: mind egy soha nem volt múltba révedező torz grimasz, ami ráfagyott a társadalom arcára. Külsődleges pózok, felszí­nes allűrök. Mint ahogy a dzsentri modorossága próbált annak idején életet lehelni a hanyatló feudalizmusba. Nem elég, hogy ez az egész borzasztó hiteltelen és hamis, de egyben terméketlen és káros is. Nem, nem fogunk tudni visszatérni valamiféle idealizált induszrtriális korba, nem tudjuk visszafordí­tani a globalizációt, nem küldhetjük vissza a fiúkat a bányába, a lányokat a konyhába. Ráadásul meggyőződésem, hogy a hamis nosztalgikus érzelgés ellenére ha ez valóban megtörténne, egy-két éven belül mindenki visszasí­rná a korábbi életét. A gond az, hogy ez a nagy történelem-visszafordí­tó emberkí­sérlet most éppen olyan idiótaság, mint amikor Mao elnök meghirdette a Nagy Ugrást az ismeretlenbe. Tudjuk, milyen eredményekkel.

Jó lenne, ha végre magához térne a világ ebből az őrületből. Ha lerázná magáról a Cippolák delejes bódulatát. Igen, ez a mai világ valóban rengeteg kihí­vást hordoz magában. Szorongunk a jövőn: a klí­ma-katasztrófán, a digitális kommunikáció beszűkí­tette az emberi kapcsolatainkat, a fiatalok mentális problémákkal küzdenek, soha nem látott szuperdrogok és ví­rusok pusztí­tanak, háborúk, diktatúrák és terror fenyegetnek. De a hamis nosztalgiák, a régi kor árnyain való visszamerengés helyett végre összevethetnénk messze jövendővel jelenkort. Ha nem í­gy teszünk, a világ nem egy idealizált múltba, hanem egy digitális középkorba és technofasizmusba süllyed le. Reális, pragmatikus, emberséges válaszok kellenek a huszonegyedik századra. A világot nem még jobban széttöredelni kell a „szuverenitás” jegyében, hanem mindennél jobban szükségünk van a nemzetek közötti összefogásra. Tudományra, műveltségre, emberi jogokra és jóléti államra. Egy csónakban evezünk – mi, a Föld, az emberiség. Ideje felismernünk ezt a felelősséget.

Kérlek, ha tetszenek neked az í­rásaim, támogasd az adód 1%-ával és rendszeres adománnyal a Drogriprotert!

Félelemben élünk.
Mindentől félünk, és annak az ellentététől is.

Félünk meghalni. Félünk élni.
Félünk a tegnaptól. Félünk a holnaptól.
Félünk a magánytól. Félünk a kapcsolattól.
Félünk dönteni. Félünk halogatni.
Félünk részt venni. Félünk kimaradni.
Félünk távozni. Félünk maradni.
Félünk a kudarctól. Félünk a sikertől.
Félünk a változástól. Félünk a tespedéstől.

A félelem beleivódott a sejtjeinkbe.
Megbéní­t bennünket: irányí­t és kontrollál minket.
Félünk beismerni, hogy milyen sokszor cselekszünk vagy nem cselekszünk félelemből.
Racionálisnak és logikusnak álcázzuk azt, amit ott belül valójában a félelem diktál.
A félelem sokkal gyakrabban akadályoz minket, mint a lehetőségek hiánya.
Lehúz, mint egy ólomkolonc.
Arra kárhoztat minket, hogy tehetetlen külső szemlélőként figyeljük, ahogy lepereg az életünk.

És még ezt a félelmet is félünk megélni.
Mert a leginkább attól félünk, hogy saját magunk legyünk.
Rettegünk, hogy az ott bent, akik vagyunk, akik igazán vagyunk – az nem szerethető.

Amikor visszanézünk majd az életünkre, a legfontosabb pillanatoknak talán azokat í­téljük majd, amikor a kí­váncsiságunk erősebbnek bizonyul, mint a félelmünk.
Amikor a tegnap és holnap félelmén túl felfedezzük a mát.
Amikor mintha leolvadnának a valóságot, más embereket elválasztó jégpáncélok, és minden mindennel összefügg.
Nem keressük a megfelelő körülményeket, nem várunk egy soha el nem jövő tökéletes helyzetre, hanem megvetjük a lábunkat a jelenben. Elfogadjuk, amit adni képes.

Nem kell semmit tenni.
Nem kell máshová menni.
Nem kell másvalakivé válni.

Belélegzel: megérkeztem.
Kilélegzel: otthon vagyok.

(note to myself)

kép: Todd R. Forsgren

Nem tudom, követtétek-e gyerekek ezt a csepeli droglaboros ügyet, de olyan abszurd pacalkirályos irányba fordult ez a történet, hogy én már köpni-nyelni nem tudok.

Szóval volt ugye ez a droglabor Csepelen, amire lecsaptak a rendőrök. Ha a hí­rek igazak, ez valóban nagy fogás: egy rakás vegyi anyagot találtak egy hightech laborban, amiből kristály nevű dizájnerdrogot (szintetikus katinont) állí­tottak elő. Ez idáig még oké. De aztán jött a hí­r, hogy a Fővárosi Ítélőszék úgy döntött, hogy nem állnak fenn a letartóztatás feltételei, í­gy a gyanúsí­tottak szabadon távozhattak a börtönből.

Hoppá. Na ez már kemény, hogy is van ez?

Amennyire ki tudtam bogarászni a sajtóból, az történt, hogy rosszul volt megfogalmazva a gyanúsí­tás: a kábí­tószer készí­tésének elősegí­tése célzatos bűncselekmény, vagyis nem elég, hogy kábí­tószer előállí­tására alkalmas anyag volt náluk, azt is kell bizonyí­tani, hogy azt kifejezetten erre a célra szerezték meg. Márpedig ha ez nem volt benne a gyanúsí­tásban, akkor kényszerintézkedést sem lehet elrendelni.

És mi következik ebből? Az, hogy ezt bizony a nyomozó hatóság elbaltázta. A bí­róság csak tette a dolgát, még ha ez bosszantó is. Boldogabb országokban ilyenkor ugye nem a bí­rót vagy a jogszabályokat szidják.

De nem í­gy nálunk. Horváth Laci kormánybiztos a bí­rókat hibáztatja és törvénymódosí­tást sürget – holott semmi sem igazolja, hogy itt a jogszabályokkal bármi probléma lenne.Úgy is szokták ezt nevezni, hogy ún. jogállam. Felháborí­tó, tudom, hogy még ilyesmikkel is bí­belődni kell itt a drogellenes háború közepette.

Szerencsére megszólalt egy igazi szakértő is: Németh Szilárd rezsibiztos, élsportoló military gourmand. Ő már egyenesen „elvené a bí­rók mérlegelési jogát drogügyekben”. Szép. Egyáltal minek kellenek ide bí­rók? Hiszen lehet Laci és Szilárd jogalkalmazó és í­téletvégrehajtó egyben. Jöhet is mindjárt a Duterte-féle drogháború, amiben több tí­zezer embert végeztek ki statáriálisan, kivégzőosztagokkal az utcán.

Vagy esetleg valakinek még nem ment el a józan esze?

A minap Bajzáth Sándor oldalán olvastam egy klienséről, aki korábban napi ivó volt, de később kontrollvesztő-periodikus ivó lett. Magyarul kihagy akár heteket, hónapokat, amí­g nem iszik újra – de akkor viszont elkapja a gépszí­j és nincs megállás. Akár egy-két napig is részeg.

Elgondolkodtató, hogy az emberek a függőséget gyakran pusztán a gyakorisággal és a mennyiséggel próbálják meghatározni. „Ha naponta iszol, akkor alkesz vagy.” „Ha ennyi és ennyi egység alkoholt megiszol egy héten, akkor problémás ivó vagy.” És a függőséget úgy látják, mint csúszdát, ami kérlelhetetlen szükségszerűséggel és egyirányúsággal az alkalmitól vezet a rendszerességig.

De a függőséget nem önmagában a mennyiség és a gyakoriság teszi ki. Hanem az, hogy milyen hatást gyakorol az egyén életére. Hogy mennyire rombolja az egészségét, a társas kapcsolatait, az egzisztenciáját. Márpedig egy havi szintű fogyasztás is tud borzasztó fennakadásokat eredményezni az ember életében, nem csak a napi.

Ha valaki csak a gyakoriságot nézi, akkor akár hamis nyugalomba is ringathatja magát: „ja, én csak hetente/kéthetente iszok/szí­vok/szippantok”, „én nem vagyok olyan, mint az alkeszek/drogosok, akik minden reggelt azzal kezdik”. Pedig lehet, hogy a fogyasztása ettől még problémás.

Egyébként nem kis részben ez is abból fakad, hogy van egy hibás, megbélyegző képünk arról, hogy milyen „a” függő. És folyton ahhoz hasonlí­tgatjuk magunkat. Rettegünk, nehogy minket is „annak”, „olyannak” tartsanak. „Nem normálisnak”. És ezt a rettegést erősí­ti a média, a társadalom, az állam is.

Az a helyzet, hogy nincs olyan, hogy „a” függő. „Drogos”. „Alkesz”. Emberek vannak, akik az életük során valamilyen kapcsolatot kialakí­tanak bizonyos szerekkel, és ez a kapcsolat sajnos gyakran egészségtelenné válik. Aminek az oka mindig jóval többről szól, mindig jóval mélyebbre nyúlik, mint a szer maga. Ahhoz, hogy felismerd, hogy ez a kapcsolat egészségtelen, nem kell magadra aggatnod valamiféle „függő” identitást, „drogos” bélyeget. A függőséged nem határoz meg téged! Nem szégyen segí­tséget kérni!

Még másfél éve sincs, hogy megszületett a kislányom, de már alig emlékszem rá, milyen volt előtte az életem. Másik időszámí­tás kezdődött.

És amikor azt mondom: időszámí­tás, akkor konkrétan úgy is értem, hogy másként számí­tottuk, másként számoltuk az időt.Úgymond számolatlanul pergett. Semmi ilyen radikális fordulatot még nem hozott az életmódomban, mint ez.

Mit csináltam például ilyenkor hétvégén? Olvastam, filmet néztem, túráztam, moziba, szí­nházba mentem. Éppen azt, amihez kedvem volt. Kedvemnek legfeljebb a munkám, a pénztárcám és persze a párkapcsolatom szabott határt.

Az életünk olyan volt, mint két csillag, ami egymás gravitációs terében kering egymás körül. És aztán belibegett a mi kis kettős naprendszerünkbe egy harmadik csillag. És minden végtelenül kiszámí­thatatlanabbá vált. Felborultak a korábbi szokások. Háromtest-probléma.

Ami korábban alap volt, az luxussá vált. A minőségi idő, amit magamra fordí­tok, vagy amit kettesben töltünk. A kivétel és nem a szabály. Lopott órákra korlátozódott. Egy csomó minden kiesett az életemből, amiről korábban azt hittem, hogy nélküle nem tudnék élni. Hihetetlen, hogy mennyire alkalmazkodóképes lény az ember.

Visszasí­rom vajon a gyermektelen életet? Egyáltalán nem. Mert amit nem látnak azok, akik kizárólag a fentebb leí­rt változókat – hogy mennyire komfortos az életed – í­rják bele az egyenletükbe, hogy jön más is.Új és más élmények, amelyeket az ember nem adna oda a korábbi komfortjáért. Többször úgy fogalmaztam ezt meg magamnak az utóbbi másfél évben: az életem valahogy teljesebbé vált az apaságtól. Persze manapság az ember csak félve í­r le ilyet, nehogy valaki úgy értelmezze, hogy ezzel valamiféle lenézést fejezzek ki mások iránt (nem).

Bosszantó, hogy ezt a szülőség-dolgot ennyire kisajátí­totta magának a jobboldal. Hogy a gyermekvállalás, a család sokaknak amolyan nép-nemzeti-konzervatí­v direktí­vává, patetikus pózzá vált. Miközben egy csomó baloldali és liberális ember meg beleállt egy ilyen ellen-narratí­vába, harcos individualista pózba. Ahol szülőségről még beszélni se menő. Szerencsére egyre többen vagyunk, akik nem hajlandók beállni ezekbe a pózokba.

(note to myself)

Ez az oldal tavaly volt 20 éves – 2004-ben alapí­tottuk. Akkoriban még a szocialisták irányí­tották az országot. 21 év alatt sokminden változott. A kormány, a rendszer, a drogpolitika iránya. Arra azonban büszke vagyok, hogy a Drogriporter által képviselt elvek nem változtak. Ugyanazt képviseljük, ugyanolyan elvszerűséggel a mindenkori Hatalommal szemben. Hiszünk abban, hogy egy olyan józan drogpolitikára lenne szükség, amit a civil szakemberek bevonásával, a tudományos bizonyí­tékokkal és emberi jogokkal összhangban alakí­tanak ki. Aki régóta követi az oldalt, az tudja: a Gyurcsány-kormánnyal szemben is keményen számon kértük ezt, és az Orbán-kormánnyal szemben is. Sőt, hiába nevezett ki Pikó András polgármester a Józsefváros Kábí­tószerügyi Egyeztető Fórumának szakmai társelnökévé: én nem fogom be ott sem a pörös számat akkor sem, ha nem értek egyet az önkormányzattal. Tisztában vagyok azzal is, hogy ez a mostani rendszer más: a NER alatt az ország elveszí­tette demokrácia-jellegét. Szerintem aki követ, az tudja, mennyire rühellem ezt a rendszert. Nagyon fontos, hogy megbukjon. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a Drogriporter által képviselt elvekből bármit is fel kellene adnunk. Nem gondolom, hogy azzal szolgálnám a rendszer leváltását, ha elvszerűtlen kettős mércét alkalmaznék, és csak a kormány politikusait bí­rálnám a pálinkagőzös hülyeség miatt. Azt sem gondolom, hogy az ellenzék vezetőjét valamiféle hí­mes tojásként vagy szent tehénként kellene kezelnünk, akivel szemben nincs helye kritikának. Ellenben azzal szolgáljuk leginkább a közjót, ha tesszük a dolgunkat. És ha esetleg majd megdől a rendszer, akkor a következő demokratikus kormánnyal szemben is ugyanezeket az elveket kérjük számon. És lehet, hogy emiatt vesztek néhány olvasót, de azt gondolom, sokkal fontosabb, hogy nyerek és megtartok olyanokat, akik tényleg, szí­vvel-lélekkel velünk vannak – és támogatnak minket az adójuk 1%-ával és adománnyal is. Köszönöm, hogy vagytok!

Gumicsont.
Állí­tólag mindez csak gumicsont.
Az LMBTQ emberek jogfosztása. A drogfogyasztók üldözése.

Annyi igazság van ebben, hogy igen, ez valóban egy gondosan előkészí­tett kommunikációs csapda. Amit a rogáni propaganda boszorkánykonyhájában főztek ki. Arról szól, hogy a jogok korlátozását olyan nemszeretem csoportok üldözésével kösse össze, akikért kiállni egyenesen cikinek számí­t azon szavazóbázis körében, aminek a kegyeiért most megy a harc.
Igazi, hamisí­tatlan gonoszság ez: ha kiállsz a jogkorlátozás ellen, akkor… ne mondjam, mi vagy.

Mégis, ha azt mondod, hogy ez csak gumicsont, azzal szintén a rogáni terv részesévé válsz. Ez a lényeg ugyanis: éket verni, megosztani, és uralkodni.
Azoknak az eltérő szexuális orientációjú, nemi identitású honfitársainknak, akik most másodrangú polgárrá válnak a saját hazájukban, ez bizony nem gumicsont – hanem élet-halál kérdés.
Azoknak a fiataloknak és szüleiknek, akiket most kriminalizálnak és akár egy életre megbélyegeznek a drogellenes háború nevében, szintén nem gumicsont. Nem gumicsont azoknak a családoknak, akik egy alkohol-problémákkal küzdő hozzátartózóval élnek, és azt látják, hogy az állam népszerűsí­ti a szeszt de semmit sem segí­t felépülni a függőségből.
Nem gumicsont nekünk, mindannyiunknak, akiket érint a gyülekezési jog, a véleménynyilvání­tás jogának korlátozása. Érint az, hogy értelmes, szakmailag alátámasztott politikai döntések helyett tombol a demagógia. Hogy Putyin szája í­ze szerint formálják át a hazánkat. Akár melegek, akár heterók, akár fűszí­vók vagy pálinka-ivók vagyunk. Akár egyetértünk bizonyos részkérdésekben, akár nem. Engem is érint, téged is. Még akkor is érint, ha ezt még most nem látod. Ez az igazi magyar szolidaritás.

Elfogadom, ha valaki rámutat, hogy van itt egy kommunikációs csapda. Még azt is el tudom fogadni, hogy egyes politikusok azt mondják: ők most nem akarnak ebbe beleállni, mert félnek, hogy ezzel segí­tenek Rogánnak a közbeszéd tematizálásában. És hogy a fővárosi hidak lezárása nem a legjobb módszer, hanem mondjuk a vidék ébredését segí­teni. Lehet ilyeneken értelmesen vitatkozni.

De ne mond nekem azt, hogy emberek jogainak, méltóságának a sárba tiprása csak gumicsont.
Mert ezzel azokat az embereket is lealacsonyí­tod, dehumanizálod, akiknek most az életét teszik tönkre egy tollvonással. Az egész jogállamot, szabad sajtót, civil társadalmat – amiért forradalmáraink, szabadságharcosaink generációi küzdöttek – degradálod le valamiféle gumicsonttá. Itt valós emberek valós életéről van szó! És az nem lehet gumicsont. Nem volt az 1848-ban, és nem volt az 1956-ban sem.

Azok, akik most kiállnak az esztelen jogfosztás és szigorí­tás ellen, nem „gumicsonton rágódnak” – hanem kiállnak a szabadság mellett. Hogy (még) nincsenek elegen, az nem az ő hibájuk. A demokrácia nem csak abból áll, hogy négyévente behúzzuk az x-et. Hanem abból is, hogy folyamatosan éberen őrködünk a jogaink fölött. Mert a történelemből megtudhattuk már ezerszer, hogy ha nem í­gy teszünk, akkor szép lassan megfőznek minket, mint a békát. És egyszer csak azon vesszük észre magunkat, hogy amikor mi kerülünk sorra, akkor már nincs senki, aki kiálljon értünk.

Éljen a magyar szabadság!

A Drogriporter szerkesztőségéhez eljuttatott levélben a BM arra kéri a pedagógusokat, hogy nézessenek a diákokkal didaktikus videóklipeket drogprevenciós oktatásként – a hivatkozásokat megtaláljátok a Drogriporter blogon a teljes cikkel, amit belinkelek a hozzászólásba!

A kormány részéről Maruzsa Zoltán köznevelési államtitkár és a Horváth László aláí­rásával, április 2-ki keltezéssel kaptak levelet az iskolaigazgatók. A levélben arra kérik az igazgatókat, hogy a 2023. szeptemberében bevezetett kerettanterv alapján az osztályfőnöki óra keretében mutassák be és „dolgozzák fel” a Függőségek fokról fokra és a Drogfüggőség a családban cí­mű rövid videófilmeket.

Magukat a videófilmeket leginkább úgy tudnám jellemezni, mintha a Harry Potterből ismert Dolores Umbridge taní­tási módszerét ötvöznék a 70-es évek retro képi- és hang-világával.

Az első videóban egy száraz, semleges női hang a függőség meglehetősen biológiai determinista agybetegség-modelljét vázolja fel. Ahol a szerhasználat által előidézett „biokémiai változások az agyban” okozzák a függőséget. Arról, hogy esetleg a szerhasználat ennél komplexebb (set, setting, dózis), hogy a függőségnek van lelki és társadalmi dimenziója is, nem sokat tudhatunk meg.

Az is nagyon problémás, hogy teljesen hiányoznak a függőséget okozó szerek közül a dohány, a kávé és az alkohol. Ez bizonyára illeszkedik a jelenlegi kormányzat alkohol-népszerűsí­tő, illegális szerekkel szemben viszont szemellenzőst szigort megvalósí­tó politikájához. Azonban azt már az első Fidesz kormány idején, 2000-ben elfogadott nemzeti drogstratégia is kinyilvání­totta, hogy a jó prevenció nem tesz különbséget legális és illegális szerek közé.

De igazából a legnagyobb gond nem is csak a tartalom, hanem forma: ez í­gy olyan, mintha egy vizsgára kéne lexikális ismereteket bemagolni. Ebből egy mai tiktokozó tininek vajon mennyi marad meg?

A második videó egy párbeszédet mutat be apa és lánya között az utóbbi jelen nem lévő drogfüggő nővérének függőségével kapcsolatban. Az anya csak bio-dí­szletként szerepel a videóban, egyszer sem szólal meg, valószí­nűleg a hagyományos családi értékek és nemi szerepek védelmében kellett, hogy í­gy legyen. Végig a családfő, Apu mansplainel, előtte a bögrén: Best Dad. Mint emlí­tettem korábban, a képi- és hangvilág nekem leginkább a 70-es éveket juttatja eszembe. Apa szinkronhangja egyenesen olyan, mintha géppel szintetizálták volna. ís az egész szituáció, a szereplők beszédstí­lusával, szófordulataival együtt borzasztó didaktikus és életszerűtlen. Természetesen itt sincs szó arról, hogy egyébként az alkohol is függőséget okozna.

De igazából még csak nem is ez a legproblémásabb, hanem az, hogy ezeknek a lexikális ismereteknek a felsorolása önmagában biztosan nem nincsen prevenciós hatással. Egy igazán jó pedagógus persze egy ilyen videóból is fog tudni jó beszélgetést kezdeményezni a diákokkal, de ehhez felülről semmilyen segédanyagot és módszertani segí­tséget nem kap a téma interaktí­v feldolgozásához.

Pedig pont abban lenne a lényeg. A nemzetközi ajánlások szerint a pusztán ismeretközlésen alapuló elrettentő prevenció nem hatékony.

Egy 2008-ban elvégzett Cochrane áttekintés (ez a tudományos szakirodalmi áttekintések közül az egyik legrangosabb) szerint nem a frontális információ-átadás, hanem az interaktí­v, képességfejlesztő prevenciós programok eredményesek. Amelyek a fiatalok bevonásával, az ő élményeik, érzéseik feldolgozásával folynak. Az ENSZ Kábí­tószer- és Bűnüldözési Hivatala (UNODC) által kiadott drogprevenciós ajánlás szerint a bizonyí­ték alapú prevenciós programok közös ismérve, hogy nem pusztán egyoldalú információ-átadást valósí­tanak meg, hanem interaktí­vak, képességek fejlesztésére, közösségi normák és környezeti tényezők megváltoztatására összpontosí­tanak. Az Európai Drogügynökség (EUDA) a frontális előadásokat/filmvetí­téseket szintén alacsony hatékonyságúnak minősí­ti.

Az iskolai drogprevenció terén jelenleg Magyarország nem teljesí­t túl jól. Egyrészt megszűntek azok a pályázatok, amelyek szakemberek számára tették lehetővé, hogy prevenciós programokat valósí­tsanak meg. Másrészt pedig a 2021-es ún. gyermekvédelmi törvény megtiltotta a civileknek, hogy iskolai drogprevenciós tevékenységet valósí­tsanak meg a minisztérium engedélye nélkül. A minisztériumi engedélyezés rendszerére azonban 4 éve várnak hiába a szakmai szervezetek. Pár hónapja társadalmi egyeztetésre bocsátottak egy rendelet-tervezetet, ami orvosolná a helyzetet, de azóta sí­ri csönd: nem tudni, ezt elfogadják-e, és ha igen, mikor. A civilek persze trükköznek: folynak jelenleg is prevenciós foglalkozások, fű alatt. ís persze vannak iskolai szociális munkások, akik prevenciós órákat tartanak gyerekeknek, és a veszélyeztetett fiatalokkal, és a családjukkal, külön is foglalkoznak (javallott prevenció). A legutóbb az iskolai szociális segí­tőknek tartott képzést a Főváros, amit a kormánypárti sajtóban úgy aposztrofáltak, hogy „az iskolákban népszerűsí­tené a drogokat a baloldal”. Szóval ellenszélben nehéz.

Ellenben könnyen eljutnak az iskolákba a rendőrségi prevenciós programok, mint amilyen a DADA. A DADA az amerikai DARE propgramon alapul, amiről többszörösen bebizonyí­tották a hatásvizsgálatok, hogy nem eredményes. A rendőrség szerint azonban ők már tanultak ezekből a hibákból és a jelenlegi DADA – már nem az a DADA. Hogy ez í­gy van-e, azt tudományos igénnyel elvégzett vizsgálatok hiányában nem lehet tudni. Mindenesetre az bizonyos, hogy a police.hu oldalon megosztott képek alapján a rendőrségi drogprevenció nagyrészt frontális előadásokból áll. Sőt, bevetésre kerül még a 90-es években népszerű bemutató-táskák módszer is, amiről a minap í­rtam a Drogriporteren. Ez némi okot ad arra, hogy gyanakodjunk, mennyire korszerűek ezek a programok.

Az pedig különösen aggasztó, hogy nemrég a kormány támogatásával az iskolákat látogathatja Curtis, a kormánypárti hip-hop sztár is, aki korábban a kokain-botrányairól hí­resült el a bulvármédiában (lásd a szakemberek tiltakozó petí­cióját itt). Curtis, amellett, hogy nem szakember és nem is túl hiteles szereplő, szintén frontális előadásos, pódium-beszélgetéses módszerrel járja az iskolákat. Saját bevallása szerint „sokkolni” akarja a diákokat. Magyarul ő is az elrettentés a szakirodalom szerint nem túl eredményes módszerét alkalmazza.

Beszéltem olyan szakemberrel, aki azt mondta, hogy szerinte ez a mostani levél és a videók is jobbak, mint a semmi. Legalább foglalkoznak a témával. Ez igaz. De az a bizonyos léc jelenleg nagyon alacsonyan van. ín azt gondolom, hogy a magyar fiatalok ennél sokkal többet, jobbat érdemelnének. Az elavult, didaktikus elrettentő filmek, előadások helyett korszerű, interaktí­v, hiteles szereplők által nyújtott rendszeres egészségfejlesztő programokat, amiket olyan szakemberek, pedagógusok folytatnak, akik megfelelő képzésben részesülnek.

Ha fontosnak tartod a hiteles tájékoztatást, kérlek, támogasd a Drogriporter munkáját! ð

Vannak azok a pillanatok. Amikor úgy érzed, hogy az élet teljes. Körülötted mindenből valósággal túlárad a jelentés. Te is helyeden vagy és igazán fontos, amit teszel. Egy izgalmas kozmikus dráma részese vagy. Főszereplő. Minden mindennel összefügg.

És vannak azok a másfajta pillanatok. Amikor úgy érzed, hogy kiüresedett a világ. Körülötted a dolgok unottan ásí­tanak rád, mint nézők egy Zs-kategóriás sitcom huszadrangú tucatszereplőjére. Amit teszel, azt akár Sziszifusz is tehetné. És minden olyan beszűkült, minden mintha magába lenne záródva, a remény nélkül, hogy lehet más.

Sokan azt hiszik, hogy az élet feladata az, hogy megpróbáljunk minden egyes pillanatot – vagy legalábbis a pillanatok megfelelő kritikus tömegét – olyanná tenni, mint amilyen az első. És próbáljuk minél kisebbre csökkenteni az utóbbiba tartozó pillanatok számát. És minél jobb az arány, annál jobb az életünk.

De valójában az, amit szellemi fejlődésnek, „spirituális útnak” nevezünk, az sokkal inkább azt jelenti, hogy megtanulsz mit kezdeni az utóbbi kategóriába tartozó pillanatokkal. Anélkül, hogy gyűlölnéd őket, hogy görcsösen próbálnál szabadulni tőlük, és miközben eltelnek, te folyamatosan már egy másik pillanatban szeretnél lenni, a múltban vagy a jövőben.

„Ne vesztegesd el a szenvedésed,” mondja Joseph Goldstein meditációs oktató. Minden pillanatban ott van a taní­tás. Thich Nhat Hahn szerint pedig a spirituális fejlődés ott kezdődik, hogy amikor mosogatod az edényeket – akkor mosogasd az edényeket. Légy jelen. Nem könnyű. De ha ez legalább már eszedbe jut mosogatás közben, akkor az már jó jel.

A fasiszta államok egyik fontos jellegzetessége, hogy lépten-nyomon a gyerekek védelmére hivatkozva korlátozzák a szabadságjogokat. De eközben nehogy azt hidd, hogy valóban a szí­vükön viselik a gyerekek gondját: a fenéket. Az ilyen rendszerekben éppen a gyerekek szí­vják meg mindig a legjobban.

Az általuk idealizált „hagyományos” patriarchális családban a gyerekek a legkiszolgáltatottabbak a családon belüli erőszakkal szemben.
A tekintélyelvű, átláthatatlan totális oktatási-nevelési intézményekben a gyerekek a legkiszolgáltatottabbak az abúzussal szemben – és köztük is a legrosszabb azoknak a sorsa, akikről szerencsétlenségükre a „gyermekvédő” állam „gondoskodik”.
Ha egy gyerek bárhogy is kilóg a sorból, akkor megtörik, megalázzák, kirekesztik. Büntetéssel és megszégyení­téssel nevelnek.
A militarizált rendőrállam rendszerint a tizenéves kölköket kriminalizálja tömegével, miközben a valódi nagyszabású bűnözőket az állam védi.
A gyermekekkel szembeni erőszakot elkövető ragadozók és a nekik falazók, mint a bicskei gyermekotthon igazgatóhelyettesének a felmentése, megvédése egyáltalán nem anomália, hiba a mátrixban: hanem a rendszer szerves része.

És semmi sincsen, amit az ilyen rendszerek urai jobban utálnak, mint amikor egy túlélő, aki gyermekként bántalmazás áldozatává vált, kiáll a nyilvánosság elé és lerántja a leplet a rendszerszintű erőszakról. Az ájtatos gyermekvédő álarc ilyenkor lehullik, és mögüle előbukkan az ocsmány áldozathibáztatás, a megvetés, a sistergő gyűlölet.

Ez történt Pető Attilával is, aki az egyik első ember Magyarországon, aki bátran kiállt a nyilvánosság elé, amiért egy pap szexuálisan zaklatta gyerekként, és azt követelte az egyháztól, hogy ennek legyen következménye. Nem elég, hogy a végén még őt perelték be ahelyett, hogy elégtételt kapott volna, de a kormánypárti propaganda olyan lejárató kampányt folytat ellene, ami egészen gyomorforgató.

Ezúton is szeretném kifejezni a szolidaritásomat Pető Attilával – elég volt az áldozatok meghurcolásából!✊